A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 2. (1958)

LAJOS Árpád: Szépmíves szűcsök Bükkábrányban

SZÉPMÍVES SZŰCSÖK BÜKKÁBRÁNYBAN 103 ság válogató és igénylő kedve tartotta jenn. A bükkábrányiaknak és sajómelíékieknek nem kellett a Vályi-féle cifra bunda és pusziik, vagy ahogy a tardiak mondják — kuzsu. Elismerték a Vályiak tehetségét, remekeikre mégis ezt mondták: „Ezek nem kellenek nékünk, mert matyósak." Id. Vályi N. István közlése szerint a tardiak gyakran jártak át Ábrányba. Hozták a sok „érdéi" (nem erdélyi, hanem erdei!) báránybőrt. Az első tardi „kuncsaftok" feltűnésére adatközlőm nem emlékszik. Érdeklődtem, hogy kerültek hírbe Vályiék? Id. Vályi Nagy István így felelt: „Csak úgy, hogy egyiken is, másikon is meglátták a mi munkánkat. Ez hirtelen ment mindenfelé. Különösen az asszonynép rajongott értünk. így rendelgettek: Nekem ollyan kék, mint a Dusza Marié, nekem meg ollyan. mint a Hajdú Bözsié. Nekem tulipántos, nekem cserfaraozsás, nekem csicsóraozsás. A fiatalabb menyecskéknek több virággal, az öregebbeknek mán csak gyengébb virágokkal kellett. Hát így gyött a sok rendelés. Mikor aztán felkapadoztunk, mentünk vásárba. Hol szekerén, hol vonaton vittük a portékát, vagy a kövesdi vásáron, vagy Tardon adtuk el. Hát így vaót, tagadhatatlan!" — A tardi öregek emlékezete szerint már a múlt század végén vették a jellegzetes cifrabundát és kuzsut. Tehát a Vályi-készítményeknek megvoltak a maguk ősei, melyek eltértek a mezőkövesdiektől. A kövesdi szűcsök a helybelieknek, s részben a szentistvániaknak dolgoztak. A Vályi-cikkek őseit Gelejen kerestem. Vályi N. István apja, Károly, mesterségét máshol nem tanulta, csak Gelejen, Vankucz Gyulától, aki a múlt század végén maga is ellátta a tardiakat. Vályi Nagyék Vankucz Gyulát követték. Nekik jutott az a szerep, hogy a múlt század végi geleji hagyatékot megőrizzék és terjesszék. A mesterség áthágyományozása, képesítés Id. Vályi Nagy István szerényen, de azért öntudatosan emlegeti szűcsmesterségét, második kenyerét. „Tizenkét éves koromban kezdtem el én is, mint apám. Mindeég ezt űzgéltem apám mellett. A téli szezonban szűcsködtünk. Nyári időszakban a fődműves munka ment. Hát ugy-e, a szűcsmunka semmi (!), az csak három haónap. Ez nekünk csak ollyan kikapaók, ez a munka." — Mire becsülték ezt a mesterséget? „Hát mink örültünk neki. A kuncsaft meg tisztelte, a másik becsülte, a harmadik alázta. Nagy reészi azér becsületben tartotta, bár mai napig is mindenütt. Tudomány és türelem kell az illyen munkáho, az igaz." Ahogy visszaemlékszik apjára, igen találóan jellemzi. Vályi Nagy Károly máigyermekkorban szelíden, de szigorúan oktatgatta gyermekeit. „Nagyon komoly ember vaót. Nekünk, gyerekeknek az iskola, a lecke vaót az első. Ö a méhely (kis szűcsasztal) mellett gürcölt. Mink a lecke után meég ott sentepentéskedtünk a méhely mellett. De mikor meg aludni akartunk, ő azt mondta: Meég gyermekeim, nem lehet. Itt van ni ez a kis lábbőr. Elhasítok öt gombháznak valót. Amelyiktek leghamarabb megcsinálja, az alhat, mehet feküdni. Mégmeg hímeztünk is mindent. így vaót e mindennap. Mán mikor nagyobbak lettünk, minden munkát kellett veleveégeznünk. így gyött át a tudomány. Annyira belénknevelte, hogy nem is vágytunk más mesterségre a fődművelés mellett." A gyermekek aztán szétszóródtak. A szűcsködést id. Vályi N. Istvánnak kívüle csak egy testvére folytatta, József, aki Miskolcra került. István az otthoni „inaskodás" után Miskolcra ment vizsgázni, öt tagú szakmai bizottság előtt négy óra hosszat tartott a vizsga. (Szabás, összeállítás, a szűcsmunka elméleti