Gyuricza Anna: Reneszánsz kályhacsempék Északkelet-Magyarországról (Borsodi Kismonográfiák 37. Miskolc, 1992)

csempe származik a XVI. század elejéről, vagy a XV. század végéről, de a legkorábbra tehető csoportok minden csempéje őrzi hátoldalán a textillenyomatot. A formák készítőiről nem sokat tudunk. Lorántffy Zsuzsanna lengyel származású asztalosnak adott megbízást régi kályhacsempe lerajzolására, és a „forma" elkészítésére. Ezen az egy konkrét adaton kívül csak a formák művészi színvonala, a fafaragással rokon vonalvezetése, a motívumok hasonlósága alapján feltételezik, hogy fafaragómesterek, a kor faszobrászainak keze alól kerültek ki sok esetben a nyomóformák. De a XIX-XX. századi adatok tanúsítják, hogv ügyeskezű fazekasok maguknak el is készítették a nyomóformákat. A csempe előlapjához ragasztott oldalrész milyensége szintén korhatározó értékű lehet. A legkorábbi csempék (XTV-XV. század) korongolt, igen magas oldalfalakkal készültek. Az alig 5 cm széles, vékony, a hátoldalhoz ragasztott szalag igen jellemző a XVI. század második felétől, jóllehet a XVII. században is előfordul nagyméretű oldalfal, de ez már nem korongolt. A habán kályhacsempéknél sok esetben megfigyelhető volt az igen széles oldalfal alkalmazása. Egyébként ezek szélessége attól is függött, hogy a csempe a kályha mely részén volt beépítve. Az alsó sorban nagyobb és vastagabb, míg felül kisebb oldalfalra volt szükség. A nedves, formába nyomott agyagot égetés előtt meg kellett szárítani. Ez volt a szikkadás folyamata. A szikkadás után következett az engobozás, a csempe felületének mésztejjel történő bevonása. Az engobozáshoz használhat a fazekas ecsetet. Ebben az esetben elég egyenletesen be lehet vonni vékonyan a felületet. Másik módszer az, amikor rácsurgatják a csempe felületére a híg masszát, vagy megmártják a masszában. Ez is egyenletes felületet ad, legfeljebb a mélyebb részeken gyűlhet össze az agyagmáz. Létezett m

ég egy harmadik módszer is. Ebben az esetben a negatív formába először az engob masszáját helyezik, és erre préselik rá az agyaglapot. Ilyenkor nem a mélyebb részeken található a vastagabb engob bevonat, hanem éppen a kiemelkedő, domborodó részek felett, sőt a vizsgált anyagban Füzérről származik egy olyan töredék (39. rajz), melyen szinte a fehér bevonat hordozza a mintát, amit a vörös színű agyaglap felülete már nem is követ. Tény az, hogy ez a módszer a leghatásosabb akkor, amikor rendkívül rajzos, apró, kicsi részleteket is feltüntető ábrázolást akartak hűen visszaadni, mivel a finom engob jobban követi a negatívba karcolt vonalakat, mint a csempe durva, a tűzállóság növe9