Bodó Sándor: A Bodrogköz állattartása (Borsodi Kismonográfiák 36. Miskolc, 1992)

A természet nyújtotta védelem mellett többféle építmény is segítette a pásztorokat a nyájak együtt tartásában. Ismerték és alkalmazták a szárnyék-típusú, kosár típusú és az akol-típusú enyhelyeket.

113 A szárnyék, mint szó ismeretlen a bodrogközi pásztorok előtt. Ezt a típust Cigándon, Sárospatakon, Semjénben, Tiszacsermelyen, Tíszakarádon, Zemplénagárdon eny hely ként, hófogóként, Révleányváron, Nagyrozvágyon szélfogóként ismerik. Az enyhelyeknek ezt a típusát már legalább harminc éve nem alkalmazták a pásztorok, de egy módosult formáját — mint erre az alábbiakban kitérek — 1970-ben Semjénben még sikerült lefényképeznem. Készítési módja rendkívül változatos, hiszen alkotta a falazat anyagát a nád, vessző és szúrós gally is. A falat mindig kelet-nyugati irányba építették, hiszen a felszél (északi szél) ellen volt hivatva védeni a jószágot. Többnyire egyenes volt, bár a révleányváriak szélfogója „karéjba ment".

114 A kihajtás előtt összeszervezkedett gazdák vittek a legelőre megfelelő számú karót és kéve nádat, s ezekből készült az enyhely, hófogó, szélfogó. Karókat vertek le 1-2 m-re, ahhoz állogatták a nádat, s karótól karóig megkorcolták a falazatot. Nád azonban nem mindenütt állt rendelkezésre, így többnyire fából készült az enyhely. Sárospatakon, Zemplénagárdon szúrós, tüskés, ágasbogas fát szedtek össze nagy mennyiségben, s azokat a 80 cm-enként levert karók közé rakták. így kialakult egy 2 m magas, 100-120 cm széles fal, amelynek a tetejét karóval jól ledöngölték, hogy meg ne bontsa a jószág. A karók tetején felül ért a szúrós gally, nehogy a marha a karóra essen.

115 Ugyancsak fából készült a révleányváriak „karélyos" szélfogója. Vastag karókból és vesszőből fontak 2 m-nyi magas sövényt, melynek a közepe volt a legmagasabb, ez feszült északnak, s két vége felé fokozatosan csökkent kb. 1,5 m-nyi magasságig. Szélessége az előbbi típushoz hasonlóan 100-120 cm volt, amely mögött meghúzódhatott egy 200 állatból álló gulya is. Ezek az építmények, amelyeket a magyar pásztorkodással foglalkozó irodalom a „szárnyék" variánsainak tart,

116 rögzítettek, egy helyben maradók. Készítésükre vagy megjavításukra a szentgyörgynapi állatkihajlást megelőzően kerítettek sort. Az Alföld keleti részén, írja Győrffy I. és Földes L.,

nl a kis méretű kerek nádkarámokat kosárnak nevezték. Ugyancsak kosár Bereg megyében és a Szamosháton a gulyák éjjeli nyugvóhelye.

118 A beregi legelők kör alakú, tüskés vesszőből rakott karámját vagy kosarát Gunda B. is említi. E típus használata él a bodrogközi pásztorok emlékében is.

119 Közülük két zemplénagárdi gulyás, Kácsándi Pál és Kocsis István 95 r