Bodó Sándor: A Bodrogköz állattartása (Borsodi Kismonográfiák 36. Miskolc, 1992)

A Bodrogköz vidéke 1944 őszén szabadult fel. Az ország újjáépítésének 1950-ig terjedő korszakában — a hagyományoknak megfelelően — mindenütt gyorsan erősödött és fejlődött az állattenyésztés. Az igaerőgondok megszűnése és sok új istálló építése jelzi az állatállomány növekedését. A korábbi jogok alapján továbbra is a parasztság használta a legeltetési bizottság kezelésében lévő legelőterületeket. A gyors fejlődést a termelési kedv csökkenése, a kötelező beszolgáltatás, a termelőszövetkezeti csoportok megalakulása, ill. nem kellő hatékonyságú gazdálkodása és a földterületek tagosítása szakította meg 1950 táján.

23 Ennek a korszaknak kedvezőtlen irányú változása, hogy a parasztgazdaságok árbevételében az állattenyésztés (dominánsan a szarvasmarhatartás) részesedése 60 %-ról kb. 40 %-ra csökkent. A tendenciát a termelőszövetkezetek 1959-60as újjáalakuló időszaka változtatta meg. A megerősödő termelőszövetkezetek egyre nagyobb súlyt fektettek a szarvasmarhatenyésztésre, hizlalással és fejő tehenészettel jutottak jelentős bevételekhez.

26 A termelőszövetkezetek mellett rendkívül jelentős a háztáji szarvasmarhatenyésztés, ahol a tsz-gazdák elsősorban tejelő tehenekkel, másodsorban hízó jószágokkal foglalkoztak. A megváltozott körülmények között jelentősen módosult a pásztorok helyzete a társadalomban. Nem minden faluban, de sok helyütt még 1972-ben is tartottak a termelőszövetkezetek kinnháló szarvasmarhacsapatokat. Régi pásztoraink többsége belépett a tsz-ekbe, s mint tag kapott és kap biztos fizetést. A legelőn többnyire a tsz hízó gulyacsapatát őrzik, gyakran „villanypásztor" segítségével, vagy pedig a tsz-majorok tehenészeti telepén végeznek állatgondozó munkát. Egykori gyógyító feladatukat teljes egészében állatorvosok látják el. Talán a legelőn, a családtól távol élés kényelmetlenségei miatt állapították és állapítják meg munkabérüket mindig magasan. A régi, községi-uradalmi pásztorházakból a maguk építette lakóházba költöztek. Egyik faluból a másikba vándorlásuk megszűnt. A régi pásztorok másik része faluközösségek tehéncsordájának őrzését vállalja. A közösségek a hagyományos rend szerint választják meg évről évre a csordást, ami feltétlenül e réteg szelektálódását vonta maga után. Tudunk ugyanis több olyan pásztorról, akit az ipari munka csábított el mesterségétől. Az 1960-as évvel meginduló újabb fellendüés, a háztáji szarvasmarhaállomány számának erőteljes megnövekedése sok új csorda megújítását eredményezte. A pásztorok száma azonban ehhez a megújuláshoz nem volt elegendő, s így került sor sok „kénytelen csordás", elsősorban cigány alkalmazására. Feladatukat ők is becsülettel látják el, de a pásztorok tevékenységének köréből csak az őrzés szűk feladatát vették át. 178