Bodó Sándor: A Bodrogköz állattartása (Borsodi Kismonográfiák 36. Miskolc, 1992)

legnagyobb mennyiségben felhasznált természetesen a széna volt. Mellette nagyon jelentős mennyiségű szalmát, elsősorban árpa- és zabszalmát, töreket, tengeriízéktX, góréi, tengeri susoJqát, paszuly szalmái, újabban pedig szecskázott répát fogyasztottak el a karámban telelő állatok. Előfordult, a karcsai uradalomban, hogy a gulyát naponta hajtották a rakodóba., s ott ette meg a napi eledelt. Gyakoribb volt az, hogy a rakodóból bivaly vagy ökörfogatú bárkákon, magas oldalfalakkal (bérfákkal), végein suberekkel rendelkező szekereken vitték az akolhoz a takarmányt. A téli szállás helyét úgy választották meg, hogy a karám tövében kút álljon. Tulajdonképpen a megépített kút mellé emelték a karámkerftést. A vályú azután benn a karámban állt. A sárospataki Fajtón állt akolról tudjuk, hogy ott a kút a karámkerítésen belül van. A pásztor télen gyakrabban húzott vizet a vályúba, mint nyáron. Egyszerre azonban kevesebbet, amennyit a jószág éppen megivott, hogy a víz meg ne fagyjon. A vályú mellett ott álltak a sózók is, hasonlóan a nyári legelő sózó ágasaihoz. Az őszi szegődött nap utáni legeltetéshez hasonlóan a tél végi javuló időben is járták a szarvasmarhák a falvak határait. Március elejétől az uradalmi gulyák pásztor felügyelete alatt, a falusi parasztcsaládok marhafalkái egy-egy legény pásztorolásával naponta kijártak a legelőre, az erdőkbe, az ugarra, s más leszántatlan határrészekre. Általában tiltották, a kisebb falkákkal mégis gyakran legeltették a dús gabonavetéseket is. Szentgyörgynapig szabadon járatták a bodrogközi falvak határait az állatcsapatok. S Szentgyörgynappal megkezdődött a legeltetés új ciklusa. Ha a gyűjtött adatok alapján fel kellene állítanom a bodrogközi extenzív pásztorkodás időbeosztásának és legelőhasználati rendjének sémáját, akkor ezt röviden a következőképpen jellemezhetném. Egykor a gulyacsapatok Szentgyörgynaptól Szentmihálynapig a nyári legelőn, Szentmihálynaptól Szentgyörgynapig a téli szálláson voltak. A nyári terminusban semmiféle építmény nem állt a jószágok védelmére, télen azonban akolba zárva töltötték az éjszakákat (s néha a nappalokat) a magyar fajta gulyafalkák.

276 A nyári időszak táplálékát számukra a legelőterületek zöld füve, a téli táplálékot részben a készített takarmány (elsősorban széna és szalma), részben pedig a téli (avas) legelő lábon megszáradt avar füve, erdőkben megmaradt száraz falevelek, gyenge gallyak alkották. E két téli táplálék egymáshoz való arányát azonban adatok híjján — egyelőre — nem lehet dokumentálni. 158