Bodó Sándor: A Bodrogköz állattartása (Borsodi Kismonográfiák 36. Miskolc, 1992)

Kút, a települések határában nem csupán a legelőkön állt, hanem a szántóföldek mellett is, hiszen el kellett látni a mezőn dolgozó vagy ott legeltetett szarvasmarhákat is (71. kép). A sózás az itatáshoz hasonló fontosságú cselekedet. Ha a szarvasmarha nem kapott rendszeresen sót, étvágytalan lett, legyengült. Nem fejlődött az állat teste megfelelő ütemben. A sózás feladata a recens adatok alapján az uradalmi majorok szarvasmarhacsapatainál a pásztoré volt. A sót az uradalom biztosította. A falusi nyájak állatait maguk a tulajdonosok látták el sóval.

201 E kettősségnek megfelelően a sózás módja is kétféle volt. Az uradalmak pásztorai rendszeres időközökben — általában kéthetente — a legelő dúsabb füvű részén egy-egy marékkal kupacba rakták a darált sót. Az állatok azután legelés közben elérve ezt a területet, a sóval együtt ették-nyalták a füvet. Ott, ahol a sókupac volt, a jószág tövig lerágta a füvet. Az uradalmi nyájak sózásának másik módja szerint a szabad vacokra vagy a karámba leástak néhány sódücskőt. Erre a célra odvas fa törzsének meghagyott darabját is használták. A derékvastagságú 60-80 cm magas oszlop tetejét bemélyítették és négyszögű deszka ketreccel vették körül. A mázsás veres küsóból vagy marhasóból kisebb darabokat tördeltek le, s azokat a sódücskő tetejére helyezték. Ott nyalhatták azután az állatok, amikor megkívánták. A falusi csordák állatai otthon kapták meg a szükséges sómennyiséget. A kinnháló falusi gulyák sózása pedig tavasztól őszig rendszerint kéthetes periódusban történt, amit a gazdák vittek a legelőre. A sózás napja mindig vasárnap volt. Reggel a gazda összekeverte a sót a korpával, mégpedig két marok korpa, fél marok só arányában. A keveréket szőrtarisznyában, taskóban

202 vitte ki a legelőre, s cipelt emellett még egy kis fa vallót, tálat vagy szakajtót is. Úgy igyekeztek, hogy lehetőleg déllón találják a nyájat, de ha legeltek az állatok, akkor is elvégezték a sózást. A gulyához érve az edénybe öntötte a sós korpát, vízzel kissé megpocsolta, s így adta saját jószágának. A korpa megvizezésére azért volt szükség, mert a marha evés közben orrával szétfújta volna a könnyű korpát. A gazdák kisebb része úgy végezte el a sózást, hogy kenyérdarabokra hintette a sót és azt etette meg a kívánt mennyiségben a jószággal.

203 A sózás alkalmat nyújtott a tulajdonosnak arra, hogy ellenőrizze kinnháló állata fejlődését, állapotát. Ilyenkor nyílt mód arra is, hogy a pásztor iránti megelégedését kenyér, szalonna, pálinka kínálásával kifejezésre juttassa. 140