Bodó Sándor: A Bodrogköz állattartása (Borsodi Kismonográfiák 36. Miskolc, 1992)

69. kép. Itatás a kútnál. A bojtár a vizet a csatornába önti. Tlszakarád, 1970. A kutak nevei — az alföldi adatokhoz hasonlóan

200 — a rájuk járó állatcsapatok megnevezését, a határrész földrajzi nevét vagy a kút egykori tulajdonosának, nevezetes pásztor használójának nevét őrzi. A nevek között gyakran fordul elő Csordákat, Nagycsordákút, Kiscsordakút, Gulyákat, Kisgulyakút, Ökörkút stb., a terület nevét viselő Agyagásókút, Tószákosi kút, Fövenyesi kút stb., vagy pedig Kacsik kútja, Bikás kútja stb. A kutak közül néha kettőt építettek egymás mellé, ha a gyenge hozamú kút nem volt képes egyszerre elegendő vizet adni a szarvasmarhacsapatnak. Általánosan azonban egy kút állt egy szálláson. A kútból a bojtár vagy a pásztor az állatok odaérkczése előtt kezdett vizet húzni. Úgy időzítették, hogy mire a csapat ráfordul a kútra, a vályúk tele legyenek. A vályúk befogadó képessége változó volt. Többnyire 80-100 veder víz fért egybe, de olyan is volt, hogy 150 vederrel tölthették tele. Egy vederrel kb. 10 liter vizet húzott fel a pásztor. Gyakorlatuk szerint nem volt szabad a vederből az összes vizet kiönteni, hanem a benne hagyott tenyérnyi magas víz súlyánál fogva segített a kútostor lefelé mozgatásában és a veder megmentésében. Egy 100-150 állatot számláló csapatnak a pásztor 120-180, kánikukában 200 veder vizet is felhúzott. A pásztor a vályúkat minden nap kimosta, hogy a víz meg ne 138