Bodó Sándor: A Bodrogköz állattartása (Borsodi Kismonográfiák 36. Miskolc, 1992)

56. kép. Pányvás legeltetés. Apróhomok, 1970. láncánál fogva vezeti a parasztember a megfelelő füves területre, vagy pedig a terület adottságait figyelembe vevő hosszúságú pányvára köti ki. A pányvát vas járomszög vagy más vaspálca leszúrásával rögzíti, s ha a kört lelegelte az állat, a vaspálcát más helyre telepíti.

189 Itatás és sózás Az itatás — mint ezt a bevezetőben már hangsúlyoztam — rendkívül fontos feladata volt a pásztornak. Ha a tápláló füvet egy ideig tudták is az állatok nélkülözni, iható vízhez rendszeres időközökben hozzá kellett jutniok. Az itatás alkalmainak kialakult rendje volt. Eszerint ivott a gulyacsapat — a legelés rendjét követve — reggel (elindulás előtt), a delelések alkalmával, valamint este (a vacokra térést megelőzően). A csordák itatásának annyiban más a rendje, hogy a reggeli és az esti itatás a paraszti portán zajlott le. Kinn a legelőn a csorda csupán az egy vagy két delelés alkalmával kapott vizet. A pásztor — különösen régen — nyílt vizekből, folyókból, tavakból és erekből itatta szívesen a gondjaira bízott állatokat (57. kép). Kitűnik ez abból is, hogy ha a legeld közelében nyílt víz volt, a pásztor a gulya szállását feltétlenül a víz partján ütötte fel (25. kép). A Tisza, Bodrog, Karcsa mentét övező legelőkön e folyókból vagy holt ágaiból itattak. 128