Bodó Sándor: A Bodrogköz állattartása (Borsodi Kismonográfiák 36. Miskolc, 1992)

A pásztorok minden elővigyázatossága mellett előfordult néha, hogy az állatok kárba mentek. Kár alatt azt a művelés alatt álló területet értették elsősorban, amely határos volt a legelővel. Ha a jószág megpocsékolta a vetést, felélte a szántóföldi növényeket, az okozott kárt a tulajdonos részére a pásztor fizette. Ennek fejében viszont a meggázolt földterület termése a pásztort illette. Ha a faluközösség vagy az uradalom kerülője elfogta a kárba ment állatokat, behajtotta a falusi bíró vagy a major udvarába, s a pásztor ilyenkor váltságot volt kénytelen fizetni. A legelőterületen több veszély is fenyegette a gulyabeli marhákat. A tíszakarádiak 1836-ban pl. azon panaszkodtak, hogy a Győrhomoka tájékán „marháink ... belé süllyednek az Ingoványba".

173 Öreg pásztor adatközlőim szerint sem volt ritka az, hogy a lápba beledült egy-egy állat. Ezt a gyűjtő 1969-es semjéni tapasztalata is megerősíti (50. kép). 50. kép. Dagonyába süllyedt tehén. Semjén, 1969. Minél jobban igyekezett az állat a lápból kimászni, az ingovány annál mélyebbre húzta. „A tiszahátasi főd könnyen elnyelte a marhát" — mondta Szegedi Mihály.

174 A lápba dűlt jószágot régen szénakötéllel vagy kenderkötéllel húzták ki a sárból. A pásztor csavarta a kötelet a szénából, a bojtár meg eresztette. A 8-10 m-es kötél végét — a sárban az állathoz csúszó pásztor — a szarvak köré kötötte. A hurkolt végű 120