Bodó Sándor: A Bodrogköz állattartása (Borsodi Kismonográfiák 36. Miskolc, 1992)

szűzgulya közé került. Egyes helyeken külön bornyúcsordái is tartottak a legelőn. A kinnháló anyagulyák csak borjút neveltek, ott tehát a megellett tehén bőséges tejét a borjú hasznosította. Szokás volt azonban, hogy a pásztorok — a gazdák vagy az uradalom minden tiltása ellenére — mégis fejtek egyes teheneket. A tejjel saját étrendjüket igyekeztek változatosabbá tenni. Ha a gulyás akadályozni akarta a borjú szopását, bekente a tehén tőgyét marhaszarial}

41 A borjú így nem szopta az anyját. Ha a legelőre gazda vagy uradalmi gazdatiszt vetődött, rögtön kész volt a pásztor válasza: „Belefeküdt a marhaszarba."

148 Mikor azután a pásztor tejet akart fejni, lemosta bő vízzel az állat tőgyét, kifejte a kellő mennyiséget, s ezt követően engedte a borjút az anyja alá. Ha a borjú éhes volt, s nem fért a tőgyhöz, előfordult, hogy szopta az anyja szügyit is. Ezt a pásztorok károsnak tartották, s bekenték az állat szügyét is trágyával. A csordába hajtott bornyas tehéntől tejet is várt a gazdája. Az anyjával együtt csordára járó vagy a választás idejét elérő borjú szopását tehát igyekeztek megakadályozni. Szopásgátlóként néha felhasználták a szúrós kutyabürt (sündisznó bőrét), amelynek két végére kantárszerű szíjat kötöttek. A szúrót, bornyúszúrót

1

*

9 a Bodrogközben általában bőrből készítették. Széles szíjba kétsorosán szögeket vertek, kantárt formáltak belőle (46. kép), s ezt csatolták fel a borjú orrára. Az eszköz szopásnál döfködte a tehén tőgyét, oldalát. Újabban raknak a tiszakarádi csordabe46. kép. Bornyúszúró. Tiszakarád, 1970. 112