Ujváry Zoltán: Folklór írások (Borsodi Kismonográfiák 34. Miskolc, 1990)

került sor. A legények nem jó szemmel nézték, ha „idegenek", más utcabeliek mentek az „egyvégbeliek" játszójába, ahol a fiatalok többnyire labdával játszottak, beszélgettek, olykor daloltak. A verekedés, a virtuskodás a század elején szinte hozzátartozott a legény „párválasztásához". Málnási Ödön említi, hogy a juhászlegények a Nyúzó csárdában mérték össze erejüket. A juhászok és más pásztorlegények városrészenként, tizedenként verekedtek. A legények kalapjuk alá vasfazíkot tettek, hogy az a nehéz ólmosbotok ütését felfogja. Vér nélkül egyetlen vasárnap sem múlott el.

5 Ezek a verekedések a legények „jó hírét" vitték a lányoknak. A párválasztás elsődleges szempontja a vagyon, s a század elején, de még a két világháború közötti időben is, a vallás volt. Csak ritka esetben fordult elő, hogy jómódú gazdalegény szegény leányt vett feleségül. Az ilyen házasságba a szülők rendszerint nem egyeztek bele. A jómódú családoknál a legény vagy a leány tulajdonságai, a magaviselet, a szorgalom, a munkaképesség kevésbé számított, mivel a vagyon a külső, belső hibákat „eltakarta". A szegényebbeknél a jó munkaképesség, az egészség döntő fontosságú volt az ifjak megítélésében, hiszen ezekben az esetekben az új pár a házasságba többnyire csak a munkaerejét vitte. A választást követően a legény egy barátját vagy rokonát elküldte közvetíteni a leány szüleihez. Előfordult, hogy egy közvetítő asszonyt küldött a legény, tudakolja meg, elmehet-e háztüznézőbe. Ha a legény az engedélyt megkapta, szerda vagy szombat este egyik barátjával, akit ebben a minőségében kutyaütönek neveztek, elment a lányos házba megkérni a leányt. A kutyaütő feladata nemcsak a kísérés, s a nevében is rejlő funkciója, a kutyák távoltartása volt, hanem a barátjának a megvédése esetleges verekedés esetén. Gyakran megtörtént ugyanis, hogy ha más utcából, „faluvégből" ment az udvarló legény, megtámadták és megverték. Ha a legény nem személyesen ment a lányhoz, akkor megkérő levelet küldött egy barátjával. A kérő levelek szerzője a századfordulón Harangi Gábor parasztember volt, aki abban az időben közismert násznagy volt a faluban. Egy ilyen levelet Pásztor Erzsébet 5. Málnási i. m. 19. 101