Végvári Lajos: Seres János (Borsodi Kismonográfiák 32. Miskolc, 1989)

tárgyi emlékeket tartja számon, hanem arra törekszik, hogy ha lehetséges, kapják vissza a múzeumi tárgyakká vált dolgok eredeti atmoszférájukat. Ennek érdekében fontosnak tartja, hogy a tárgy készítőjéről, használójáról és a lelőhelyről pontos információkat kapjon a kiállítás látogatója. Igénye és felelősségérzete arra készteti, hogy még az első látásra fontosság nélküli tárgyat, körülményt is megőrizzenek az utókor számára. Nem a tárgyak bűvöletében él, hanem az anyagi kultúra emlékein keresztül szeretné megőrizni azoknak az embereknek, azoknak a koroknak az emlékét, amelyek előbb-utóbb múlhatatlanul elhomályosulnak az időben. A paraszti kultúra emlékeihez való ragaszkodás is bizonyítja, hogy Seres világképét és célkitűzéseit nemcsak az a kis faluközösség határozta meg, amelybe beleszületett, de népes családja is. A nagy családban felnövekvő gyermeknek egészen más képe van a világról, mint az egykének. A nagy család közösségében felnövekvő emberben mindvégig munkálkodik az összetartozás érzése. Korán megtanulta, hogy az elkerülhetetlennek látszó konfliktusok feloldhatók, hiszen a különbözőségénél sokkal mélyebb az együvé tartozás lenyűgöző ereje. A népes rokonsággal megáldott ember sohasem izolálódhat, nem léphet ki a közösségből. A kötöttség tudata elvezeti a nagyobb nemzeti közösséggel való azonosuláshoz. /. Margaréták 1987. 6