Ewa Krasinska - Ryszard Kantor: Derenk és Istvánmajor (Borsodi Kismonográfiák 31. Miskolc, 1988)

letett, de ma Istvánmajorban élő nemzedék is előnyben részesíti a lengyel nyelvet a közösségen belüli közvetlen kapcsolatok esetében. A mai napig általános, hogy a boltban, a kocsmában, az úton vagy majd mindegyik házban hallani az itt élők által "tótnak, szlávnak, lendzielskinek" nevezett nyelvet. Az itt élők számára ez az anyanyelv, a magyar "második", hivatalos nyelvnek számít. A derenki népesség áttelepülését követő asszimilációs folyamat - noha nem minden ellenállás nélkül - megváltoztatta az anyanyelv helyzetét is. A falu egyértelműen elnéptelenedőben van, a fiatalok elköltöznek vagy csak szombat, vasárnapra térnek haza. A nemzedékek közötti kapcsolatok sporadikus volta kétségtelenül az egyik - de természetesen nem az egyetlen - oka, hogy a fiatalság, azaz a lengyel telepesek nem Derenken született utódai többségükben már nem ismerik őseik nyelvét, és gyakran csak a legnagyobb nehézségek árán képesek megérteni a lengyelül fogalmazott mondatok értelmét. Ugyanakkor érdemes megfigyelni, hogy a faluból ma már elkerült istvánmajoriak jelentős része büszke anyanyelvének kisebb-nagyobb mértékű ismeretére, hisz ez lehetővé teszi számukra a szlávokkal való érintkezést, amire a magyarok nem képesek, és amit irigyelnek tőlük. Adatközlőink szerint a gyermekek akármennyire rosszul ismerték anyanyelvüket az iskolában, semmiféle nehézségük sem volt az orosz nyelvvel, sőt nagyon könnyel elsajátították azt; ez gyakran odavezetett, hogy az egyetemen orosz nyelvet vagy valamilyen más szláv stúdiumot választottak. Azonban, figyelembe véve az asszimilációs folyamatot, az anyanyelv az istvánmajoriaknak és a faluból elkerült gyermekeiknek olyan megkülönböztető jegye, amelyre büszkék, s amely megőrzi az ősök származásának emlékét. 23