Ewa Krasinska - Ryszard Kantor: Derenk és Istvánmajor (Borsodi Kismonográfiák 31. Miskolc, 1988)

tak, amelyek egészen addig égtek, amíg a koporsót, ki nem vitték a ház­ból. A falusiakat azonnal értesítették a halálesetről. Az elhunyt legkö­zelebbi rokona házról házra járt, és bejelentette, hogy meghalt a leg­jobban szeretett hozzátartozója. Ezután nem hagyták magukra a gyászoló családot, személyt, Az idősebb emberek megnézték a halottat, virrasztot­tak mellette, jelenlétükkel kifejezték együttérzésüket a gyászolókkal, majd az egész falu részt vett a temetésen. Kötelező volt a halottat meg­nézni ( opatric, pokukac zmartego ), nagyon kevesen, nagyrészt csak a ko­moly haragosok vonták ki magukat ez alól. A falu lakossága rossz szemmel nézte az ilyen tüntető távolmaradást, és azt az embert, aki nem tette tiszteletét az elhunytnál, egész életére a nem éppen hízelgő "gniewnik" (haragos) jelzővel illették. A temetés Derenken általában a halált követő harmadik napon temették el az elhunytat. Addig a család férfitagjai a temetőben ( temetewie ) megásták a sírt ( grob ). A temetési szertartás többnyire dél körül kezdődött. A vi­dékről jött pap ( kniaz ) a helybeli kurátor kíséretében elbúcsúztatta a halottat a földi élettől, szenteltvízzel meghintette a holttestet, és ezután lezárták a koporsót. A közvetlen hozzátartozók utoljára megcsó­kolták az elhunyt kezét és arcát. A szertartás második része már az ud­varon folytatódott a népes gyülekezet előtt. Amikor a koporsót a szobá­ból vitték ki, arra ügyeltek, hogy a halottnak a lába legyen elől ( marty isel nogami wonka j. Szokásban volt az is, hogy a koporsóvitelét a halot­tal egykorú cimborák vállalták: a lányt - a lányok, a legényembert - a legényerriberek. Majd csak a temetőben vezető úton vitték a legerősebbek, de a temetőben ismét az elhunyttal egykorúak vették át a koporsót. Derenken a temető sehonnan sem volt messze, és sehonnan sem volt nehezen megközelíthető, ezért a koporsót többnyire gyalogosan vitték ki a temetőbe. Csak ritkán fordult elő, rendkívüli időjárásban, hogy lovas szekérre tették fel. A kocsis az elhunyttal soha nem volt rokoni kapcso­latban, szolgálatáért soha pénzt el nem fogadott. Úgy vélték, hogy a ha­lottat ki kell vinni ( umartego tra wyniesc ), e kötelezettséget nem sza­badott megtagadni. A gyászmenetet az organista és a pap vezette, a koporsót közvetle­nül követték a legközelebbi hozzátartozók, a család, a rokonság, majd 107

Next

/
Thumbnails
Contents