Veres László: Magyar népi üvegek (Borsodi Kismonográfiák 28. Miskolc, 1989)

drága díszüvegek dekorjainak utánzására törekedtek és nagyon leegyszerűsítve jelentek meg a közhasználati üvegeken. Mindkét díszítőeljárás feltételezte az üvegkészítő és a díszítő személyének különválását. A festők, valamint a metsző és üvegvéső szakmunkások külön épületben dolgoztak, a hutából kikerült, végső formáját elnyert termékek szolgáltak alapanyagul munkájuk során. A színes opak zománcfestéssel és metszéssel, véséssel készült üvegek a módosabb parasztok és mezővárosi polgárok igényei szerint készültek. A metszés és a vésés bonyolultabb és költséges berendezések beszerzését követelte meg. Bár egyes hutákban már a XVIII. században is készültek metszett, vésett díszű üvegek, azonban e díszítőtechnika elterjedéséről, általánossá válásáról csak azután beszélhetünk, amikor az üvegek a paraszti háztartások mindennapos használati tárgyaivá váltak. A metszés eszköze egy esztergapad forgó tengelyére helyezett kő, vagy fémkorong volt, amely a forgás közben állandóan ráhulló kőpor segítségével mélyítette az üveget. A megmunkált részek azonban érdesek voltak. Simává, ragyogóvá alakításukat csiszolással érték el. Erre a célra parafa- vagy filckorongokat használtak, amelyekre forgás közben szemcsés vasoxid került. A csak igen ritkán használt metszéssel szemben gyakoribb volt a vésés, vagy más néven gravírozás. Népi üvegeinkben a gravírozott dísz általánosabb, jellemzőbb. A gravírozás többnyire milliméteres átmérőtől 5-10 centiméterig terjedő nagyságú fémkorongok segítségével történt. 34