Telepy Katalin: Tenkács Tibor (Borsodi Kismonográfiák 27. Miskolc, 1987)

ősszel a zempléni hegyeket járja, az eldugott kis falvakat, útközben fest, pihen, élvezettel veszi birtokba mindazt a hasonlíthatatlan szépségű tájélményt, aminek változásait később táblaképpé dolgozza majd fel. Közben az olaj technika eddig elhanyagolt gyakorlatához is kedvet kap. Szívesen foglalkozik a számára újra felfedezett lehetőségekkel. Tenkácsnak mindig van közlendője, ez az informatív szándéka festői törekvésekben bontakozik ki. A Tokaj télen nemcsak élvezetes, hangulatos élmény, de ráébreszt a jelen idő változásaira is. Ebből az időből egyik legjobban megoldott vizuális utalás erre ez a kép. A lovas szánkó - mivel az utakat nem sózzák, a hó megmarad - még bejöhet a városba a szomszédos falvakból, ugyanakkor jelen van már az autóbusz őse is. Az eltűnőben lévő korszak, és az új motorizációs fejlődés mesgyéjén áll ez a jelenet. Irigylésre méltó biztonsággal szerkeszt. Bravúros megoldás a középtérben fehéren csillogó hó - fényfolt - mely köré kör alakban rendeződnek a környék házai s a háttérben futó utca elvezeti a szemet az ég irizálóan rózsaszín-lilás téli felhőihez. Az előtér súlyosabb formái a háttal álló gazda, s a körívbe belesimulóan álló szán a lovakkal lezárja a kompozíciót. Tovatűnt emlékek nosztalgikus vágyait indítja el az ábrázolás. Tenkács igen jó érzékkel festi barátait, ismerőseit, mivel előadásmódja az ábrázolt lelkiségének visszaadására törekszik, ebben a műfajban is mindig akad tennivalója. Ismerve modellek, megtalálta a legharmonikusabb megoldást a belső én kivetítésére. Korábbi, jórészt családi arcképeit már említettük. Ide kívánkozik az 1959ben lányáról, Hajnalkáról Merengő címmel fájdalmasan komoly portréja. A finom alkatú lányka fiatalságának hamvas báját a lenge, könnyű ruha rózsaszín tónusainak igen érzékletes festőisége hangsúlyozza. De tekintete szomorú, a körülötte lévő világról tudomást sem véve a távolba révedező. Ismerve sorsát - néhány év múlva tragikusan fejezte be fiatal életét - ez a tekintet szinte jövőbe látó, lelket borzongatóan szívszorító. A komor gondolatokat feloldja, hogy az ábrázolás mikéntjében körülöleli alakját az apai szeretet gyengédsége. Ezekben az években még mindig élt az a gyakorlat, hogy a gyárak, üzemek patronáltak egy-egy művészt (mintegy ösztöndíjat adva nekik), hogy a helyszínen készült képek a művészet kifejező eszközeivel is felhívják a figyelmet a gyár tevékenységére. Igazában kettős cél lebegett a kultúrát terjesztők előtt. A gyár hírneve öreg20