Telepy Katalin: Tenkács Tibor (Borsodi Kismonográfiák 27. Miskolc, 1987)

sította. Volt azonban ennek egy olyan indító oka is, amelyet ma az új nemzedék átérezni nehezen képes - az egymásért, a közösségért tett erőfeszítések szépsége. Tenkács Tibor élvezettel látta az épülő, izmosodó ország kicsiny sarkában a jóra való készség igyekezetét, teljes odaadással fogott hozzá ennek az oly sokat ígérő jövőnek festői emléket állítani. Az ötvenes évek budapesti és vidéki képzőművészeti kiállításainak katalógusait és a beszámoló kritikákat lapozgatva mindenütt ráakadunk Tenkács nevére. Többek között a Képző és Iparművészek Szövetsége Borsod Megyei Csoportkiállításán, a Fényes Adolf teremben, a Nemzeti Szalonban, az évenkénti Országos Képzőművészeti Tárlatokon, Miskolcon a Herman Ottó Múzeumban, Sárospatakon és Kelet-Magyarország majd minden városában. Figyeli a munkálatokat a környéken, sok képe ennek a rendkívül agilis korszaknak valóságos krónikája lehetne. Ilyen a Tisza híd építése, Kőzúzó a tokaji bányában, Iskolaépítés, Bodrogmenti szüret és az Aratás (\95\). Ez utóbbi linómetszet a kézi aratás ősi rítusátörökíti meg. Az évszázadok óta változatlan teendő lejegyzése emléket állít a környéken ma már alig ismert kézi aratásnak. Világosan elrendezve látjuk a két csoportot. Mindegyikben egy-egy kaszás dolgozik marokszedővel, és a kévekötővel. A kompozíció tiszta, áttekinthető, a ritmikus mozgás a munka tempóját is érzékelteti. Ha sorozatos munkaábrázolásainak címeit olvassuk, a község tevékeny évei rajzolódnak ki. Témái döntő szerepet játszó események létrehozásának krónikái, a megjelenítésben azonban előző képeihez viszonyítva bizonyos változásoknak lehetünk tanúi. Erős lendületű mozgás jellemző ettől kezdve munkáira. A Pallórakók igen jó példa ennek illusztrálására. A folyó vizén közel a parthoz, uszály foglalja el a képtér felső szélét, majd átlósan csónak helyezkedik el a középtérben, a kép alsó harmadát a két munkásnak pallót rakó jelenete fejezi be. A Z alakban épített kompozíciót a míniumos vörösek emelik ki, így az egész vásznat betöltő mindennapi jelenet mozgalmasságával, színességével válik festőivé. Az ötvenes évek közepén nyugtalanítja az igény, hogy újabb képeivel önálló tárlaton jelenjék meg. Egyelőre hármas kiállításon, Kunt Ernővel és Simon Ferenccel együtt a Herman Ottó Múzeumban, Miskolcon újabban készült pasztelljeit, lavírozott tusrajzait, metszeteit láthatta a közönség. 18