Goda Gertrúd: Ficzere László (Borsodi Kismonográfiák 26. Miskolc, 1987)
ez jellemezte, mikor a műteremnek berendezett konyhájában festette szeretett édesanyját, feleségét. Tehesége mellett barátságos egyéniségének is köszönhette, hogy a mesterekből kollégákká, sőt barátokká vált festők korrektúráikkal segítették. Az így viszonylag gyorsan megszerzett szakmai ismerettel nemes mondandóját hamar képpé tudta fogalmazni. Ficzere önmagáratalálásában része volt annak a szellemi pezsgésnek, amely a Miskolci Művésztelepet jellemezte. Sokat megfordult ott, s beszélgetve, vitázva formálódott művészi látásmódja. Már elismert festő volt, mikor műteremhez jutott, s aktivisták elszántságával az általa oly jól ismert dolgozókat festette tovább. Mindvégig kitartott választott témája mellett: a cselekvő emberek megörökítésénél. A grafikából kiinduló síkgeometrikus festői felfogásban alkotta műveit. Meg akarta örökíteni a művészet eszközeivel azokat, akik javaink előállításán fáradoznak. Ezért a példás elkötelezettségért és a Vasutas Képzőművészeti Körben kifejtett munkájáért a „Krampácsolók című művének bemutatásakor elsők között kapta meg a megtisztelő SZOT-díjat. 1950-től országos tárlatokon és az észak-magyarországi kiállítások mindegyikén rendszeresen szerepelt, sa nemzetközi vasutas kiállításokon (FISAIC) 1 többször nyert aranyérmet. Megfestésre váró témák sokaságát hagyta maga után, melyekkel még oly sokat el akart mondani a közösen végzett munka öröméről, a generációk egymásbakapcsolódásáról, a háborúról és békéről. A mindennapokból a munka ritmusában élő embert tudatosan akarta a művészet magasabb régiójába emelni, mint ahogyan azt a magyar művészetben olyan nagy példaképei: Derkovits Gyula, Huber István már megtették. Bár napi penzumát pontosan betartva, feszített tempóban dolgozott, nem jutott minderre ideje. Hírtelen, 57 évesen halt meg. Személye megtestesítője lett annak a felszabadulástól remélt vágynak, hogy az új rend nagyobb lehetőséget nyújt a tehetségek kibontakozásához, s segíti az arra érdemesek elismerését. 6