Goda Gertrúd: Ficzere László (Borsodi Kismonográfiák 26. Miskolc, 1987)

A szimbolikát kereső magyar festészetben, a 60-as évek derekán többször megjelenik a fa motívum, anélkül, hogy mélyebb értelmű utalást szándékoznánk tulajdonítani neki. Ficzere nem az ártéren élő, visszavágott fűzeket, — melyek új hasznot hajtva erősítik forradásaikat, — hanem a megifjodni szándékozó, kapitális példányokat festi meg a természet szolgáltatta kompozíciós elemként ezidőben tájképeire. A fehér falú kisház előtt sorakozó gömbakácok a Vörös fák című képen a megújjulni akaró életerőt sugározzák. A tájképek a kiegyensúlyozottságot, a világ dolgaiba való beletörődést árasztják, de egyre inkább a nyugodt felületek sejtelmes víziókká változnak. A robusztus felépítésű, látszatra még egészséges festő ekkor már orvosi kezelés alatt állt, — s a Vörös táj-bé\\ (1967) expresszív kiállítása ebből az új szorongató érzésből fakadhat. Mindezidáig jelét sem mutatta annak, hogy lenne valami legyőzhetetlen számára, most segítséget, megértést vár, s itt az ember alkotta rendek felé görcsösen kinyúló, visszametszett ágak valami kétségbeesett élet utáni kapaszkodást sugároznak. Vége a reneszánszi öntudatnak, a tragédián is átsugárzó életigenlésnek. A görcsbemerevedett madárlábak, mint fák merednek az acélos ég felé — környezetével azonos színnel megfestve a feloldódás érzetét kelti. A magában távoli hideget hordozó szimbolikus jelek az élet vöröslő környezetébe ágyazódnak bele, fokozván ezzel is az elszakadás illúzióját. Az emberarcú, magasra nyúltoromfal „szem-ablakával" az elmúlás előérzetét kelti, — s még nem tudni ekkor, a hírtelen vég oly közel. Már alig egykét hónapja adatik, de minden percét kihasználva szakadatlanul fest, szervezi első budapesti kiállítását.

64 A Képzőművészeti Szövetség jelentkezését jóvá hagyta. A kereskedelmi jellegű képcsarnoki kiállítással közel egyidőben, 1967 tavaszán mutatkozott be a fővárosban, a Műcsarnok Kamaratermében. Természetesen a rangos tér a műveinek legjavát igényelte. Ficzere egyéni kifejezésmódjában fogant 44 nagyméretű alkotása került közönség elé.

65 Elsősorban a ciklusok: a Háború és béke, a Dózsa triptichon, és a készülődő Bányászok már meglévő táblái határozták meg a kiállítást. A katalógus előszavának megírására felkért Láncz Sándor művészettörténész így ír ezekről: „Aki annyi keserves emléket őriz a háborúról, mint Ficzere László, magától értetődően vall a háború és béke kérdéséről. Kétszer három képből álló sorozata a Brutalitás, Kegyetlenség és Szenvedés hármasához a Megbékélés. Első közös termés és Brigád köszöntő (Szüret) párosul: pusztulás és újjáteremtés, megsemmisülés és teremtés gondolatait állítja szembe s így közelít az annyiszor megénekelt, megfestett, megmintázott problémakörhöz. Eddig alkotásainak csúcsához érkezett el nagy triptichonjában, mely 1514-ről szól. A három tétel: a Kaszát egyenesítő paraszt, a Tüzes trónon ülő Dózsa, predelláján a karóba húzott parasztok sorsával és a Leveretve. A gondolatokat egy-egy figurával fejezi ki, az alakok színekben is összehangoltak, egységet alkotnak. A meleg vagy 45