Goda Gertrúd: Ficzere László (Borsodi Kismonográfiák 26. Miskolc, 1987)

Az iskolát pótló közösséghez tartozik: a posztnagybányai szemléletű Imreh Zsigmond, Csabai Kálmán, a már konstruktív felfogáshoz közelítő Seres János, a nálánál korosztállyal fiatalabb, de a szerkesztői elveket valló festők és grafikusok: Lukovszky László, Feledy Gyula, Korkos Jenő, Papp László, Tóth Imre, Vati József, Ózdon Kunt Ernő, Tokajban Tenkács Tibor révén. A területi szervezet pezsdülésében nagy szerepe volt a főiskolát végzett tehetségesek hazatelepülésének, valamint az itt folyó művészetpolitikai tevékenységnek. Míg Ficzere Tenkács Tibor által életrehívott nyári szabadiskolát látogatta 195763 között Tokajban, addig a területi munkacsoport vezetésével megbízott, akkor már Munkácsy díjas Csabai Kálmán kezdeményezésére csoportos tárlaton szerepelhetett Budapesten, a „Vidéken élő képzőművészek kiállításán". Az 1954-ben első ízben, az Ernst Múzeumban megrendezett tárlatnak az volt a célja, hogy a nagy nemzeti kiállításokon túl is legyen lehetősége megmutatkozni az ország más-más területén dolgozó művészeknek, és alkotásaik szűkebb környezetükön kívül is váljanak ismertté. Hasonló szervezésben, már 1952-ben is — a vidékiek közül elsőként — szorgalmazták a miskolciak a Fővárosi Képtárral együtt a „Miskolci festőművészek kiállítását", melynek tíz alkotója közé beválogatták a hallatlan elszántsággal festő Ficzerét. Végvári Lajos ehhez a kiállításhoz írt katalógusában így fogalmazta meg Miskolc képzőművészeti fellendülését: „Elmondható, hogy ez a munkacsoport rövid két év alatt a legjobb vidéki munkacsoport, a szolnoki mellé küzdötte fel magát. A miskolci képzőművészek anyaga, ha minőségben még nem is egyöntetű, határozott fejlődésről tanúskodik ... az sem tekinthető valami rendkívüli dolognak, hogy egy mozdonyvezetőből, Ficzere Lászlóból festőt tudtak az ottani munkacsoport tagjai nevelni. Törekvésük őszintesége és becsületessége megérdemli, hogy a budapestiek szeretettel foglalkozzanak a kiállítás anyagával."

46 A kiállítások élénk cseréje következtében talán a legnaprakészebb állapotokról tájékozódhatott az érdeklődő vidéken és a fővárosban egyaránt. Ez mindenképpen segítőén hatott Ficzerére is, hiszen a kiállításokon való rendszeres részvétele, az elismerések, a biztató sajtókritikák azt bizonyították, hogy szükség van festészetére. „Vidéken a legnagyobb jelentőségűre mindmáig a miskolci országos seregszemlék tettek szert" — írta 1957-ben Pogány Ö Gábor, s tovább így jellemzi ezeket az éveket: „Manapság mozog, feszeng, topog, hullámzik körülöttünk a világ, olykor már közügynek is tűnhet hivatásuk teljesítése."

47 Az idézetek tükrözik a kultúrtörténeti koncepció jelentőségét, és azt, hogy a résztvevők a mai értékítéletünk szerint is a legkiválóbbak voltak, mint Barcsay Jenő, Bernáth Aurél, Bencze László, Czóbel Béla, Gadányi Jenő, Holló László, Szőnyi István, Domanovszky Endre, Ferenczy Béni, Hincz Gyula, Medgyessy Ferenc, a fiatal Kondor Béla, Feledy Gyula, Tóth Imre, Csohány Kálmán, Patay László. De a művek színvonalára utal Végvári Lajosnak az 1956-os kiállítási katalógusából vett megállapítása is, mely művészünk megítélése szempontjából is igen 19