Szabadfalvi József: Írások Herman Ottóról és a Herman Ottó Múzeumról (Borsodi Kismonográfiák 25. Miskolc, 1987)

10. Édes jó Ottóm! Ma már írtam önnek egyszer, de annyira nyugtalan vagyok, hogy még egyszer írnom kell; nagyon rossz híreket hallottam Kolozsvárról, hogy nagyon rosszul van, De nagyon! igaz? édes galambom? ne titkolja kérem írja meg. Aztán még más sok rossz hírt is hallottam, a mikkel a jó Teréz sietett kedveskedni, és úgy megrontotta kedélyemet, hogy beteg vagyok bele. Mára egy nagyszerű kirándulást terveztek az én kedvemért, Buherék, Mógáék Százasiék és sokan mások is vannak ott, én nem mentem, ide jöttek értem csaknem erővel vittek el, de én maradtam mert magának akartam írni édes! Ilyenkor nem szeretek emberek közé menni, mert mindnyáját megsértem, csak az esik jól ha az én jó, tiszta szívű, ártatlan és férfias lelkű Ottómra gondolhatok, aztán ha még írhatok is, az már egészen lecsendesít, és ha irántami szerelmére gondolok az kárpótol mindenért! szerelmed engem fölemel, büszkévé tesz, és szeretlek érte, és tied vagyok érte most, és a míg élek mindig, lelkestől - testestől -! Jaj hogy undorodom az emberektől! Az egész világon Te vagy az egyetlen a ki megérdemli hogy szerettessék, és becsültessék általam. Nincs kívüled ember a kit nem érdek hozna velem össze. Oh az a Teréz! az a Teréz! pfuj! - és nem csak ő de mind! mind! pfuj! pfuj! az ördög vigye el őket! Ugye galambom most is úgy szeret mint mikor eljöttem? Na na ne haragudjék, van rá okom, miért kérdezem, úgy e nem haragszik édes a miért kérdezem, csak mondja, olyan jól esik ha mondja! - csak mondja ott a hol azt olvassa rögtön hogy, igen igen, te szegény szerencsétlen én szeretlek, beléd botlottam, a szívem véletlenül üres volt, a tied is az volt, te kaczér voltál, elbódítottál én azt mondtam szeretlek, ez tetzett neked is, nekem is, mert a színe csakugyan szép! milyen jó lenne mind teljesülne a mit mi terveztünk, és milyen boldogok voltunk mikor terveztük! egymásé lenni, ismeretlen emberek között, - a hol múltamat nem ismerik, a hol nem keseríthetnének az isten adta emberek múltam felidézésével, azt hinnék te vagy az első a ki magáénak mond, tisztelnének, és midőn kalapjokat megemelnék előttem, nem kellene félnem, hogy ez most gúnyosan mosolygott - váljon mit gondolt magában? - mint itt! - mint most! - Váljon jöhet olyan idő? jön - é? - Megérdemlem én hogy azok a galamb szemek engem úgy szeressenek? mi érdemem van rá? - az hogy szeretem, és mégis egy másik férfié vagyok! hogy nincs erőm övé letetni valóban szép érdem ha a szerelmemért ezt a rövid élet pályát nem tudom feláldozni! Oh édes Ottóm nagy szükségem volna rá hogy mellettem légy! Oh kérlek ott a hol élsz, mond a hol ezt olvasod, hogy szeretsz! igazán, és a meddig élek Marid meghalja azt és boldog lesz. 11. Édes galambom, maga a legelbizakodottabb galamb a földön, én örülni? hát mit gondol, hogy feledkezném meg ennyire a tekintélyemről! a ki annyi tiszteletre számíthatok még az életben!.na de jól van jól, de hogy örülök, az nem igaz nem bizon, 20-án jön! holott én azt hittem hogy a hét végén meglep! aztán csak annyi időre jön hogy a veszszősi csikó kipihenhesse magát! ilyet nem illik írni édes galambom, mert akkor igazán megérdemli a Communista czimet! egy nappal el se kezdje! (de azért ha másképp nem lehet, nem bánom jöjjön ha csak annyi időre is, még annyit mondhatok, „édes galambszemeim") majd tudatom én aztán hogy hol láthatjuk egymást háborítatlanul, jöjjön majd el vezetem a Elbába, mint ön engem a múzeum kertbe, és oly boldog leszek hogy az emberek a kik annyit látnak mogorvának, leolvassák arczomról a boldogságot! mert ragyogni fog tőle. majd kérdezősködöm hogy on77