Szabadfalvi József: Írások Herman Ottóról és a Herman Ottó Múzeumról (Borsodi Kismonográfiák 25. Miskolc, 1987)

Feleségemmel együtt felajánlunk 50 koronát, kérve, hogy annak felét juttassa el az elöljáróság kezébe, legjobb belátás szerint való felhasználásra; a másik felét legyen oly kegyes Lidikénkkel egyetértve oda fordítani, a hol a szükség a legnagyobb és a szemérem nem engedi a kéregetést. A Lidike és Sárika porráégett konyhája számára is indítunk valamit - a mennyi telik; tiszta szívből küldjük: úgy is fogadják. Ez a levél Lidikénk levelének közvetlen hatása alatt kelt és szerényen lemond arról, hogy magát bár egy szónyi felelettel is fárassza. Ezek után fogadják mindhárman kettőnk legforróbb üdvözletét! Maradok szeretettel örege Herman Ottó 10. Budapesten, 1908. aug. 5.

14 Édes Kicsi Lidikém! Július 30ika óta úgy vagyok mint az óra járója: járok a Duna balpartjáról a jobbpartra, nehéz kenyérkereső munkától szegény beteg madaramhoz. Ma úgy találta az orvos, hogy jó lesz felkelni és a kertben mozgást csinálni: követte a rendelést és - elájult. Négy ápoló vitte vissza az ágyba! Hihetetlenül elpusztult. Halántéka behorpadt, arcza megnyúlt. Es mikor az idegfájás feltámad: a kín eltorzítja az arczát. De valami javulás féle mutatkozik. A fájdalom-rohamok gyérülnek s az orvos remél és - biztat! - Délutánonként átjárok a vöröskereszt szanatórium részébe s egy-két órát, az ágy szélén ülve, ott töltök. Beh sokat emlegetjük a nemesradnóti fészket és hajléktalan madarait, szívünk szeretteit!. Azt mondja beteg madaram: nem igazság a sorstól, hogy mindég a legszerényebb boldogok közé markol oly irgalmatlanulÍLátod, szegény Pósáék! Hát mit vétettek, hogy hajlékjukat pusztította el? És a szegény Sárika! Mintha ártatlanságáért osztaná neki a keserűséget, akkor a mikor a legtisztább boldogságra termett és már már el is érte. És mi, a szegény peleháziak! hát rászolgáltunk mi öregségünk megkeserítésére? Bizony nem! Mi tisztán érezzük nagy bajunkat, a melyet csak igen erős akarattal lehet enyhíteni és majdan talán legyőzni. Bár így volna. Mert az az otthon, a mely a miénk! Micsoda édes megnyugtató érzés az. Nekem már az is fáj, hogy lillafüredi kis kertünkről azt írja egy jóember, hogy a kert utait fölverte a gyom: az elhagyatottság jele! Édes kis Lidikém! szegény betegem felkért erre a híradásra, mert az orvosok kettőtől tiltották el szigorúan: nem szabad levelezni és látogatókat fogadni. Bölcs tilalom, mert a végsőig elkínzott idegeknek első szükségük a föltétlen nyugalom. Majd adok én magácskának hírt, ha csak rövidet is, mert sokan kérik és tenger a munka. Kis urát, Sárikámat ölelve, vagyok igaz szívből csókkal öleléssel szerető öreg Herman Ottója 11. • Budapest 1909 május 18.

15 Édes Jóka Lidikém! Hazajöttünk az egész változatlan nyomorúsággal. A szívembe nyilai a búbánat, valahányszor ezer kínnal feláll szegénységes feleségem. 61