Szabadfalvi József: Írások Herman Ottóról és a Herman Ottó Múzeumról (Borsodi Kismonográfiák 25. Miskolc, 1987)

Midőn társaságunk férfiai - köztük uram is, este névjegyüket felküdve engedélyt kértek a kert megtekintésére, a f. hg. tudtunkra adta, hogy másnap reggel 10 órakor vár és személyesen fog kalauzolni. Pontosak voltunk de ő is. Katona ruhában, katonásan üdvözölt mire uram bemutatta magát Ennek, kezet nyújtott s előre indult vele a pompás kert árnyas utain, azonnal pókjai, tücskei és bogarairul discuralgatva vele. mi többen, nők és férfiak vegyes követtük őket, figyelve a csöndes hangú, tiszta alföldi magyarsággal adott növényeire vonatkozó felvilágosításokra, miket a föhg. nem leereszkedőleg, hanem oly szives készséggel osztogatott, mintha hasonrangúakkal beszélgetett volna, Minden fát, minden bokrot, fűszálat, ismer kertjébe születése óta, sőt származási helyét is tudja valamennyinek. Pálmáira, melyeket magról nevelt, büszke s látható elégültséggel mosolyog mikor bemutatja őket. „Ezek fiumei magonczok." Útközben felszaladt egy coport virágzó bokor közé melynek ágait félre hajtva kutatott egy különös pókfaj után mellyet uramnak be akart mutatni. Aztán felvezeti a kert legmagasabb pontjain fekvő teraszra, honnan a kilátás a tengerre és környékére valóban elragadó, itt balra mutatva rokonszenves halk hangján így szólt: remélem, hogy idővel az is ott mind magyar föld lesz! Az uram lejövet búcsúzni kezdett, de a föherczeg kijelenté, hogy az ajtóig akar kisérni bennünket. De erre uram egy meleghangú kis dictióval fejezé ki mindnyájunk* köszönetét, mire őfensége hasonló rövidséggel felelve elbúcsúzott többek közt ezeket is mondva: „Őrvendek, hogy felkerestek hazámfiai itt, hol családom tagjain kivül alig nyílik alkalmam valakivel magyar nyelven beszélni s hogy nem feledkeznek meg rólam azon a földön, a melyben növényeimen kívül magyar szellemet is igyekszem ültetni." Hangos „éljen" tört elő a társaság ajkáról s a föherczeg mindnyájunkkal kezetszoritva vissza tért kertjébe. S én mint távoli viszhang, újból és szivemből ismétlem: Éljen, Éljen a legmagyarabb föherczeg! A tenger külömben legtöbbet váltott be ígéretéből, a Buccari Cherzó és Veglia körül tett hajózás majdnem kielégített. A bóra fölkerekedett és derekasan kitett magáért. Hajónk táncolt, ingott le s fel sikamlott a szélkorbácsolta hullámok fölött, a vitorla repesve üvöltött s a fehér tajték paripák eszeveszetten száguldoztak előttünk, utánnunk. Felséges volt, csakhogy-kevés! Ha nem sokat kaptam abból amiért jöttem, részesültem abban amit itt bizony nem kerestem volna igaz magyar vendégszeretetben, őszinte szívélyes rokonszenvben, mely szép honi erényekben a fiumei magyarok s köztük kiválólag az Erődi, Hajnal és Báró család excellálnak. Meggyőződtem, hogy a magyar sehol és semmi körülmény közt ki nem vetkezik ősi jellegéből, s ha otthon torzsalkodik, is kissé, messzefőldön fölkeresi egymást, ragaszkodik, tömörül. Összekerül legalább vacsorázni, more patrio koczintgatva tósztokat mond és -politizál. Megható példakép hozom fel erre az incarnatus „liberális" Szivák képviselő és a petrificált „radicalis" Herman Ottó - e két antipodes - találkozását, amint itt kedélyes vacsorázgatás közben barátságos pohárköszöntökkel vagdalgatták - de csak úgy gyöngén egymás fejéhez azon arany igazságokat melyek a t. házban kölcsönösen elmondandók, de még sokkal inkább elhallgatandók lettek volna - mindezt a jelenlevő leginkább nőkből s pedig fiatal és szép nőkből - álló társaság nem kis bosszúságára. Emlékeimből - pour la bonne bouchx - utoljára hagytam a - csemegét. Megismerkedtem Jókaival. Az Abbazziába induló hajó fedélzetén az uram e szavakkal mutatta be: — Feleség, ez az a Jókai, a ki nekem mindég a hajamat huzza. Mire ő tragicomicus mosolylyal sóhajtá: — Bár te is meghúzhatnád az enyémet. 51