Katona Imre: Az első magyar porcelángyár (Telkibánya) (Borsodi Kismonográfiák 24. Miskolc, 1986)
hogy a gyár alig termelt 1849 és 1852 között, fafogyasztása a kimutatás szerint nem csökkent ezekben az években sem. A gyár státuszában beállt változást úgy tükrözi a kimutatás, hogy a fa árát a bérletrendszer felállításával ölenkénti 1 forinttal szemben 1 ft. 36 krajcárra emelték. 1 * 6 11. A GYÁR BÉRLŐI Talán a telkibányai gyár maradt legtovább közvetlen kezelésben, más kőedénygyárakat ekkor, sőt már évtizedekkel korábban bérlők irányították. Bérlők kezelték az egri püspöki szeminárium apátfalvi 117 és a Károlyiak hollóházi kőedénygyárát is. Bretzenheimet talán a hosszabb ideig tartó távollét, a gyár állandó deficites termelése bírta arra, hogy ne közvetlenül, hanem bérlői útján működtesse a telkibányai kőedénygyárat. Az első bérlő — 1849-től a gyár akkori igazgatója, Mayer János lett. 1 őt közvetlenül Moll József kassai, majd Friedmann boldogkőváraljai, később Martini és Gerhard kassai lakosok követik. Ha meggondoljuk, hogy 1857-ben még Mayer János a bérlő, 1860-ban viszont már Fiedler Gyula, akkor nyilvánvaló, hogy a közbülső bérlők külön-külön még egy évig sem álltak a bérlemény szolgálatában. Érthető, ha mindent elkövettek, hogy a maximumot vegyék ki a kezdetlegesen berendezett kis kapacitású üzemből. A telkibányai kaolin egyre csökkenő volta ana bírta őket, hogy cseh import kaolinhoz folyamodjanak. Ez viszont igen költségessé tette a termelést. Ez idő alatt a korábbi szürkés-zöld és nem átlátszó fehér porcelán helyett olyan áru készült, mely színre fehér és átlátszó volt, minőség tekintetében bármely termékkel kiállta a versenyt. A porcelán egyre fokozódó versenye és a fenti okok késztették arra a bérlőket, hogy a porcelángyártás fenntartása mellett kőedényt is gyártsanak és a termelési költségeket fedezzék. A bérlőket - különösen a herceg 1855-ben bekövetkezett halála után - az uradalom egyáltalán nem támogatta a gyár csekély jövedelmezősége miatt, inkább kizsákmányolták a gyárat és semmiféle javításokat nem eszközöltek rajta. Mivel csupán néhány hónapig, esetleg egy-két évig működtették a gyárat, nem törekedtek jellegzetes termékekre, hanem a korabeli stílust és minőséget követték. Az 1850-es évek telkibányai készítményeiből sok fennmaradt, s így követhetjük ezeknek az éveknek a stílusát. Az egymást sűrű egymásutánban felváltó bérlők megmaradtak a régi formák és dekorok mellett. Különösen a szőlőleveles dekor volt kedvelt ezekben az években. Nemcsak Telkibányán ragaszkodtak ehhez, hanem más működő környékbeli kőedénygyárakban is. Ekkor már — az 1850-es években — egyre jobban meggyökeresedett a közvéleményben az a felfogás, mely szerint a kőedény nem lehet a díszműáruk alapanyaga, mert ahhoz jóminőségű porcelánra lenne szükség. Viszont egyetlen porcelángyárunkban, a herendiben, egyre inkább a díszműáruk gyártása válik fő céllá. Nem véletlen, hogy a 70-es években a Herendet 48
