Viga Gyula: Tevékenységi formák és javak cseréje a Bükk-vidék népi kultúrájában (Borsodi Kismonográfiák 23. Miskolc, 1986)

27. kép. A diósgyőri kincstári erdőbirtok kiterjedése (Kolossvary Sz.-né és Szilas G. nyomán) sítja, hogy már a múlt század elején is gyakorlat lehetett a miskolci piacra való fafuvarozás.

159 „Az ölfa hordás, egy az, hogy most meg sem engedtetik, más az, hogy az olly keserves kereset, hogy a' ki azt gyakoroUya, a' mind koldus, és fülig adós. Szekérrel s Marhával magát nem győzi. Hajnaltól fogva estig jár, legalább is jövet menet 2 1/2 mérföldet, Rettenetes Hegyeken és völgyeken, mellyeken egymást vontatni kell, úgy hogy mikor a Hámorba le ér, reszket az inán a marha, s tsak alig állhat a lábán; a szekéré pedig minden tsinnyából ki mozdult. S mi a kereset? - Egy forint, a' mi a szekér tsináltatására s a fáradt marha eledelére sokszor kevés is. E mellett ezen Bikkből való ölfa hordásba a' marha lába úgy el romlik, hogy ha egyszer megjárta ezen ölfa úttyát, pihenni s' heverni kell neki utánna egy s' két napig. - Azonban a' mi könnyebb fuvar volt, p.o. a' fa Depositoriumból, vagy a Veres Bérczről a Jukóból, a' Barát Hegyről Miskolcziaknak fát hordani; az ennek előtte esztendővel is nekünk Dgyőneknek meg nem engedődvén, a Bikkbe küldöd tünk ölfáért, már most a' Miskolcziak, minekutanna innen több ízbe Szekérért vissza kellett menniek, úgy el szoktak, hogy már most ide mindég a Miskolczi piaczon fogadott szekérrel jönnek." Nem volt ez másképp századunkban sem. így beszélt erről a noszvaji adatközlő: „A hegyközi falvak népe mindenre képes volt a megélhetésért. Nem volt föld, nehéz volt az élet. Lopni kellett a fát, mégis kocsiszámra vitték eladni. Volt, hogy a kövesdi piacon a csendőrök elkezdték firtatni, honnan 159. A diósgyőri koronauradalom úriszéki iratai 1821-1846. BmÁL. Szám nélkül. 86