Viga Gyula: Tevékenységi formák és javak cseréje a Bükk-vidék népi kultúrájában (Borsodi Kismonográfiák 23. Miskolc, 1986)

Telelőbe elsősorban igás ökröket és növendék állatokat adtak, ritkán azonban tehenet is teleltettek. Pl. Répáshutáról, akinek több fejős tehene volt, s nem tudta kiteleltetni, télre Mályinkára. vagy Szilvásvárad™ adta. Ilyenkor a tejhaszon volt a fizetség a takarmányért. Hasonló módon adtak fejős tehenet teleltetésre a bükkszentlászlóiak is; ugyancsak a tejhozam fejében." A takarmány szűke miatt a jószág tartásában másfajta kapcsolat is élt falvaink között. Szokás volt, hogy egyéves borjút, vagy felfolyatott üszőt adtak tartásra, amit aztán a harmadik borjúval kapott vissza az eredeti tulajdonos. A tartás, nevelés fejében az első két borjú, s a közbeni tejhozam az ideiglenes tulajdonost illette. Harmadik borjáig néha falun belül is vállalták az állat tartását, de a telepes falvak az alföldi jellegű, mezőgazdasági falvakba adták oda jószágaikat. (Hasonló formát ismerünk a sertéstartás vonatkozásában is. Előfordult, hogy - takarmány hiányában - vemhes disznót adtak tartásra nagyobb gazdáknak, amit azok a fele malacával adtak vissza a gazdájának.) Van adatunk arra vonatkozóan, hogy a szűkös takarmány termés néha a bükkaljai falvakból is tovább szorította a saját jószágállományt a dél-borsodi falvakba, téli tartásra. Szomolyáról pl. Kisivánra. adtak telelőbe jószágot, miközben jobb években maguk is fogadtak teleltetésre jár mos ökröket. A teleltetést mindenki maga intézte, a közbirtokosság, illetve legeltetési társulat nem közvetített benne. A legidősebb adatközlők emlékezete szerint ez a kapcsolat, a teleltetés rendszere már apáik idejében is élt, kezdeteit nem lehet kellő biztonsággal visszanyomozni. Aligha tévedünk azonban, ha azt gondoljuk, hogy ez a kapcsolat is része annak a két évszázados gazdasági összefonódásnak, munkamegosztásnak, amely a bükki telepes falvakat a táji munkamegosztás vérkeringésébe kötötte. Az állatok teleltetése egyik eleme a hegyi települések és az alacsonyabb térszíneken fekvő parasztfalvak közötti munkamegosztásnak: a hegyvidéki falvak számára létszükségletet jelentő állatállomány egy részét a mezőgazdálkodó népesség tartja az év egy részében, ugyanakkor az állatok munkaerejét is felhasználja sajátjainak megsokszorozására, beépíti tehát azt saját termelő tevékenységébe; egyúttal értékesítve termékfeleslegét, fölös takarmányát. A teleltetés bemutatott rendszere a II. világháború után szűnt meg, nyomaiban a tsz-ek megalakulásáig fennállt. Ezt követően, részben az állattartás visszaesése miatt, amelyben az erdészet nagyfokú gépesítése is szerepet játszott, részben a jobb takarmánybeszerzési lehetőségek miatt bomlott fel ez a kapcsolat a falvak között. 99. Szoboszlai Istvánné gyűjtése 1951.: E. A. 2374. 4* 51