Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Borsodi Kismonográfiák 15. Miskolc, 1982)

Az ilyen családok létszáma átlagosan 20—30 fő volt, szapora gyermekáldás esetén több is lehetett (35-40 főig). A szülőket — beleértve az apóst és az anyóst is — az apámuram, anyámasszony megszólítás illette. Nagyszülők megnevezésére több szavuk is volt. A nagyapa papó, vagy atyus, a nagymama szüle vagy éde. Régebben a menyecske férje bátyját nagyobbik uramnak, férje öccsét kisebbik uramnak szólította. A gyermekek számára a szülők fivére mindkét oldalon bátya, a szülők nőtestvére ángyo vagy néne volt. Azok házastársait is a nemük szerint kijáró bátya, ángyo, ángyika megszólítással illették. A nagyszülők együtt rajomnak, egyenként onokának nevezték az unokákat. A raj ugyanis nemcsak a méhek közösségeinek megnevezésére, hanem az emberek családjainak megjelölésére is szolgáló szó volt (Domaháza). Az unokatestvéreket a barkó rokonsági terminológia testvérgyereknek, testvérrokonnak nevezi. Megkülönböztetésül az édestestvérek neve: egy testvér vagy egy hasi gyerek. Nagycsaládban élő unokatestvéreiktől a falu rendszerint az anyjuk nevét használva különböztette meg őket. A vőnek ment férfiak gyermekeit mindig az anyjuk családnevén ismerte a közösség. (Természetesen a hivatalos névhasználatban ez a gyakorlat nem érvényesült.) A gyermekek anyjukat édetnek szólították, az anyák pedig édemnek nevezték gyermekeiket (Várkony). A házastársaik szülei, nagyszülei széles körben násznak, nászomnak, nászasszonynak szólítják és nevezik egymást. Az egykori nagycsaládok száma a polgári földtulajdon megszilárdulása után, a kapitalista átalakulás hatására már századunk elején is alaposan megcsappant. Mindazonáltal a Barkóság elzártabb, belső településein (Domaháza, Borsodszentgyörgy) csak 1930-40 között „válakoztak" el az utolsó nagycsaládok, öröklési jogszokásaikat TÓTH Zoltán György még élőben tanulmányozhatta. Az 1920-as évek elejéig a fiági öröklés dívott, ami azt jelenti, hogy az ingatlan föld- és házbirtokon a fiúk osztoztak. A leányok örökrésze csupán a hozományból és az őket illető házrész csekély pénzbeli ellenértékéből állt. Hozományukhoz mindig hozzátartozott a „karika vászon". Az 1920-as évektől általánossá vált az egyenlő hányadok szerinti öröklés, amibe a lányokat is bevették. Helyenként (pl. Csernely) az apai vagyont a fiúk, az anyai vagyont a lányok örökölték az 1940-es években. Az állatállományt és a gazdasági felszerelést a fiúk osztották el egymás között; a ruhaneműt, háztartási felszerelést — anyjuk után — a lányok kapták. Az örökség megnyílása után jelképesen „szétszelték a kenyeret" a válakozó testvérek. Földingatlan megosztásának két módja volt. Vagy darabszámra osztották el, figyelembe véve az egyes parcellák kiterjedése, termőképessége szerinti értéket, vagy felosztottak minden egyes parcellát. Utóbbi 128