Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Borsodi Kismonográfiák 15. Miskolc, 1982)

ben azonban a barkók is a Mátra-vidéki palócokkal tartanak, mert azt egyformán csürágnak nevezik. A Hangony—Sajó völgyétől északra elterülő gömöri, borsodi vidéken a csűrfiók elnevezés ismeretes. A barkósági csűrök egyik jellegzetes típusa volt a torkos csűr (44. kép), amit hagyományosan gerendafalazattal, a múlt században már gerendavázas ravásfahal építettek. Századunkban az is megfogyatkozott, mert a kőből, vályogból, téglából épített pillérekre épült csűrök és a gerendavázas, de deszkafalazatú csűrök (45. kép) léptek a helyébe. A torkos csőrnek az a sajátsága, hogy az alaprajza T betűre emlékeztet, mert a szérű udvar felőli bejárata elé épített torokkal a csűrfolyosó lényegesen hosszabb lett. A torokhoz két oldalról pelyvatároló fiók csatlakozott, a tető leeresztett vége alatt meghúzódva. Padlásterét, amit szirőtoroknák neveztek, nedvesen maradt takarmányok szárítására használták. A torokkal megnövekedett szérűn könnyebbé vált a gabona nyomtatása lovakkal és a kézicsép sem akadt folyton a gerendázatba. Századunk elején Ózd vidékén a korábbinál is jobban elszaporodott a „torkos" csűrtípus, de a vagyonosodé nagygazdák, hatalmasra méretezett, hivalkodó csűrjeiket már nem fából építették. A tetőfedés anyaga is gyors ütemben megváltozott a századforduló óta. Már a múlt század végén kezdett elterjedni a házilag gyártott cserépzsindely, akkor még a gömöri fazekasfalvakban égették. A putnoki és más közeli téglagyárak felállítása óta gyári cseréppel (sindel) fedik a tetőket, s az 1920—30-as években már a lakóházak többsége cseréptetős volt a vidéken. Szalmafedél — egyre fogyatkozó számban — a csűrökön, ólakon maradt meg az 1960-as évekig. Nagygazdák istállóik, juhhodályaik, csűrjeik befedésére is tetőcserepet vettek már az első világháború tájékán, s a két háború között (47. kép). Szalmával a tetőfedés úgy történt, hogy a rozs szalmáját, a zsúpszalmát előzetesen kis kévékbe kötözték. Egy összmarék és két-három félmarék szalmát vettek minden csomóhoz. Ezeket a tetőfedő kévécskéket a Barkóságban (különösen nyugati és déli felén) bábunak nevezik, akárcsak a hevesi palócok. A Sajó közelében viszont matring a neve (Center, Mercse, Bóta, Uppony, Sajónémeti, Sajópüspöki), mint Észak-Borsodban. Régebben a matring szó csak a Sajó vonaláig terjedt, de a szárazvölgyi ácsok, gömöri kőművesek révén a Barkóság szomszédos falvaiban is meggyökeresedett. Háromfajta zsúpkévét használtak tetőfedéshez: a visszatekert, s úgy megkötött fejesbábut, a simabábut és a párosan kötött pendelyes- vagy szoknyásbábut. Utóbbit az ereszhez, az elsőt pedig az üstökhöz, a tetőélek kiemeléséhez használták. Legtöbb a simabábuból kellett, mert a sima szalmatetőt kedvelték, lépcsőzetes tetősíkú fedelet nem csináltak. Kötözés közben egyengették, veregették a kévéket. Végül a tetőgerinc, az üstök réseit 96