Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Borsodi Kismonográfiák 15. Miskolc, 1982)

kiterjedt marhakereskedést folytatott a bányavárosok és Morvaország irányába. FÉNYES Elek szerint bejárták a hódmezővásárhelyi, szentesi, kecskeméti, mezőtúri marhavásárokat, és ott tinókat, ökröket vásároltak össze. A HUNFALVY-monográfia 1867-ben közli, hogy „a Gömör megyei földnép, mint marhakereskedő ismeretes —, alföldi marhával kereskedik, melyet a rimaszombati és rimaszécsi vásárokon szokott eladni". Az állatkereskedelem kiterjedt a lovakra, juhokra, sertésekre is. REGULY 1857. évi értesülése szerint „a domaháziak öszveköttetésbe vannak az alföldi ló tolvajokkal. Verpeléten van atyafiságuk és mit a sarusoknál (ti. gömöri reformátusoknál) lopnak, azt oda viszik és az ott lopott jószágot egész Temesvár tájékárul ide hozzák." A Barkóság néhány falujában, különösen Domaházán, Gesztetén, Péterfalán és a medvesalji községekben is számosan, az 1960-as évekig foglalkoztak állatkereskedelemmel. „Nem a földből éltünk, hanem a marhanevelésből. Az egész falu marhát adott-vett, míg volt rajta haszon", mondogatják az öregek. Sokan foglalkoztak tanulatlan tinók betörésével, betanításával. Néhány hét, hónap múltán két-háromszoros áron adták tovább az ilyen jószágot. Egymás között is csereberélték, szín szerint „párosították" az ökröket. A kocsmában is az ökrökről beszéltek a legtöbbet, szenvedéllyel űzték ezt az üzletet. Sokszor hetekig távol maradtak a falujuktól, még a családjuk sem tudta, merre járnak, mert egyik vásárról a másikra mentek. A századforduló óta az Alföldre már ritkán jártak, de a felföldi megyékben vásár nem esett meg nélkülük. Jó vásárok voltak Dédesen, Várkonyon, Bélapátfalván is, s a Barkóság szomszédságában (Putnok, Rimaszécs, Feled, Pétervására). Szívesen mentek a rimaszombati, kisterennei, pásztói, salgótarjáni, szécsényi, miskolci, szikszói vásárokra is. Miskolc környékén azt tartották róluk, hogy „ha a domaházi ember két ökör farkát délután összeköti, másnapra túl van velük a határon." Zajos áldomásokéit ittak, élvezték a vásár tarkaságát, a májfaállüást. A vásáron felállított májusfa beszappanozott törzsére versenyezve másztak a legények, hogy elérjék a tetejébe kötött üveg pálinkát, kendőt, csizmát, a győztes jutalmát. A kupecek, hajcsárok gyalog jártak, nyáron mezítláb, csizmájukat vállukra vetve. Kisebb csoportokat alkottak (6-7 ember volt együtt), mert az úton sok veszély leselkedett rájuk. Hónaljig érő, nagy erejű tőgyfabotokat hordtak, azzal verekedtek, amikor útonállók támadtak rájuk. Pénzüket vászonzacskóban rejtegették. Télen a lábuk szárára tekerték, s ráhúzták a csizmát, máskor hosszú madzaggal a nyakukba akasztva hordták, s a hasukon még derékszíjjal is lekötötték. Élelmüket vagy bőrtarisznyában, vagy a hátukra kötött négylábú tarisznyában vitték. Télen szénát vettek valamelyik út-