Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Borsodi Kismonográfiák 15. Miskolc, 1982)

lalkoztak madzagszövéssel (28. kép). Az itt-ott megmaradt szövőtáblák rendeltetését ma már csak kevesen ismerik. Kötéleresztő a legtöbb gazdaságban volt, s a nagyobb gazdák is maguk sodorták a szükséges köteleket, még az istrángot is. Csak a közelmúltban szűnt meg a vászonneműek mosása lúgzással és patakban történő sulykolással. Patakba állított mosószéken súkval (mosósulyok) még az 1960-as években is mostak a Barkóság számos falujában (29. kép). Náluk az ősi eljárást nem a mosóteknő és a szappan, hanem egyenesen a mosógép és a szintetikus mosószer váltotta fel. A férfiak szívesen foglalatoskodtak famunkával, de csupán saját gazdaságuk, háztartásuk szükségletére dolgoztak. Dagasztólábat, a kendermunka eszközeit, sok szekéralkatrészt faragtak maguk. Szerszámnyelet, gereblyét, kétágú, hasított villát is sokan csináltak. Viüaszoktató, kétnyelü kés (vonókés), vonószék a legtöbb gazdaságban volt, más szerszámokkal együtt. Maguk végezték a házak, gazdasági épületek famunkáit, s a gerendák csapolásához, zsilipeléséhez is szükséges kötőfejszével legtöbbjük 30 perc alatt ki tudott vájni egy malacválót. Jármokat, dézsákat, hordókat specialisták gyártottak a falu és a szűkebb környék számára. Csokváról 1851-ben feljegyezték, hogy „a lakosok sok hordókat és faeszközöket készítenek." Fakanalakat, sótartókat, fogasokat a pásztorok faragtak a parasztok számára, s a pásztorfaragások között művészi értékű darabok is találhatók, mint a domaházi tükrös, a sajóvárkonyi juhászkampó (13. kép), a szebbnél szebb ivócsanakok (12. kép). Háromágú toldott favillákat vásáron vettek a cserépfalusiaktól és a gömöri szlovák faragóktól, bordásoktól, kosárfonóktól is vásároltak századunk elejéig különféle gazdasági eszközöket. A Rima menti reformátusok Bellény, Feled, Jánosi, Pálfalva népe az 1880-as években még a szomszéd megyékbe hordta eladni a csörgős gereblyét, szérűgereblyét, favillát, felező seprőt. A famunka Dédes kivételével a Barkóságban sehol sem vált piacra termelő háziiparrá. Orsót, guzsalyt mindenütt a legények faragtak a szeretőjüknek, s a jegyguzsaly a komoly szándék jele volt. Dédesen ezen felül százával készültek talpas guzsalyok a kis kézi esztergákon és a híres csörgős orsók még nagyobb számban, ősz elején telerakták hátikosaraikat a két darabból álló, ólomberakással díszített guzsalyokkal, orsókkal és Felső-Borsod, Dél-Gömör, Abaúj vásárait, falvait járva adtak túl a portékán. A kisipart a barkó falvak többségében a kommenciós kovács és a kerékgyártó képviselte. Malom és molnár kevesebb volt. Borsod megye 1693-ban készült malomösszeírása szerint akkor Várkonyon, Apátfalván, Arióban, Dédesen és végig a Bán-völgyén már jelentős kapacitású (napi 16-20 kilát őrlő) vízimalmok voltak. A Barkóság területén az ún. „erdőháti kila" mértékegységet használták, ami kisebb volt mint az „egri", de nagyobb a „füleki" és a 64