Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Borsodi Kismonográfiák 15. Miskolc, 1982)

átépítését idézték elő, mert a házakat távolabb kellett vinni a medertől (Cered, Zabar). Az erdők felparcellázása hosszú folyamat volt, s inkább csak a volt kisnemesi falvakban ment végbe. Elsőnek talán a Sajó- és Rima-völgyi reformátusok kezdeményezték a nemesi közbirtokosságok erdeinek felosztását. A tulajdonosok erdőtulajdonukat határfákkai, fajegyekkel jelölték. Erről esik szó egy 1842. évi peres ügyben is. Czékus Lajos és Osváth Ádám sajóvelezdi közbirtokosok viszályában kihallgatták az erdőkerülőket és a parasztokat, akiknek vallomása szerint a vitatott erdőbirtok hatdrfákkal volt kijelölve. Ezeknek mindkét oldala kereszttel volt megjegyezve, tehát közös határt jeleztek. Az ilyen határfák a szomszédok közös tulajdonában álltak, és ha egyikük önkényesen kivágta, abból pereskedés származott. Más esetekben a fának csak azt az oldalát jelölték meg faragással, amelyik léniához tartozott. Az erdők felosztása falvanként más időpontban történt (pl. Domaházán 1900-ban darabolták fel a nemesi közbirtokosság erdeit). A szomszédos észak-hevesi falvakban a századfordulón „az erdők nagyrésze magánbirtokosok kezén van ... nagyrészt volt nemesi közbirtokossági erdőkként, a részlettulajdonosok között hihetetlen apró részletekre elparcellázva. Ezeken a szétparcellázott erdőkben rendes fahasználat nincs . .." A volt úrbéres községek többségében az erdőközbirtokosságok századunkban is megmaradtak. Ügyeiket évenként megválasztott tisztségviselők (elnök, erdőbíró, pénztárnok, hitesek) intézték, közösen fogadták fel és fizették az erdőkerülőket. A közbirtokossági erdőkből évenként váltakozó mennyiségű fát vágtak ki, és a tagok erdőjognk alapján - amit eredetileg szántóföldjük után állapítottak meg — részesedtek belőle, kfaizás még ott is komoly anyagi érték, ahol a piacos városoktól való távolság miatt nem volt mód fakereskedésre. Domaházán 1843-ban egy bírói zár alatt levő 1500 holdas erdő évi haszonvételét 8570 forintra becsülték. Egy-egy háztartásra évente 20 szekér tűzifát számoltak, szekerenként 30 krajcárjával, a makkoltatást is 200—300 forintra értékelték, amihez még hozzájárult a marhalegeltetés haszna és a helyi lakosság épületfa-felhasználása is. Erdei munkában a barkók leleményesek és szívósak. A közbirtokossági erdőkben a tulajdonosok maguk vágták a fát, úri birtokon, nagybirtokon pedig szegődött favágókat fogadtak. Fagyban, hóban dolgoztak, a favágás jellegzetesen téli munka volt. Távoli erdőkben hetekig kint éltek, csak vasárnapra mentek haza. KolyíbáX építettek maguknak, ami nem tért el a pásztorok szelemenes kunyhójától (9. kép). Legszívesebben párban dolgoztak, akkor tudtak a legjobban keresni. Két favágó együtt naponta 8-9 méter fát tudott kivágni és összerakni. {Méter 26