Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Borsodi Kismonográfiák 15. Miskolc, 1982)

gyesek, cseresek borítják. Sok a túlzott erdőirtásra emlékeztető kopár. Ezeken a talajerózió előrehaladt stádiumban van. Történeti forrásaink több tájnevet is használnak e vidékről szólva. Az Erdőhát tájnév első említését Borsod megye 1693-ban és 1699-ben készült malomösszeírásaiból ismerjük. Az összeírást a szepesi kamara számára készítették, feltehetőleg a hadinép ellátásának megszervezéséhez. Kétfajta űrmértékkel számolnak benne, az „egri" kilával és az „erdőháti" kilával. Utóbbit a megye Gömörrel határos részén, Bélapátfalvától északra, az Erdőhát vidékén települt falvakban használták, s csaknem azonos volt a kassai félköböllel (41,5 liter). A 19. századi források szűkebben értelmezik e táj kiterjedését és többnyire csak a gömöri Erdőhátat értik alatta (FÉNYES Elek, HUNFALVY János). Általánosságban a Sajó, a Rima, a Gortva és a Hangony vize által határolt dombságra vonatkoztatták. A Barkóság borsodi dombvidékét a múlt századi források Bikknek, Bükknek említik, a nép pedig Hegyhátnak nevezi a Sajó, a Bán és a Hangony által határolt területet. Népi tájnév a Homok, — a Tárna észak-hevesi, Pétervására környékén kiszélesedő medencéjét nevezik meg vele. Természetes kistáj a. Medvesalja apró medencéje is. Saját központ hiányában ennek a széttagolt területnek a falucsoportjai más-más városi központokkal tartottak kapcsolatot. Egymással főként az ökológiai viszonyok hasonlósága és a megyéjükön belüli peremhelyzet kapcsolta össze e kistájak népét. Gömör és Borsod protestáns többségéhez képest kisebbségben, a katolikus palóc tömb keleti határán éltek. A Barkóság nagyobb fele a várossá fejlődött Ózdban találta meg a központját, míg a délszlovákiai barkó falvak továbbra is határszéli, peremhelyzetben alkotnak külön színfoltot Szlovákia magyar nemzetiségének térképén. A táj korai néptörténetét megrajzoló kutatók műveiből az derül ki, hogy a Barkóság területén a honfoglalást megelőzően csak gyér számú szláv település létezett. Erre utal a mai falunevek egyik csoportja (Arló, Csernely, Csokva). KNIEZSA István a helynevek, földrajzi nevek elemzéséből azt a következtetést vonta le, hogy az Erdőháton, a Hangony-völgyében a magyarság volt az ősfoglaló. Ugyanis a Sajó, a Hangony és a Gortva által bezárt kis tájon, a Susa falunév kivételével, a víz- és helységnevek mind magyar névadásról tanúskodnak (Sajó, Hangony, Hódos, Ózd, Várkony, Bolyok, Uraj, Jéne stb.), s a határrészek névanyagában is egykori törzsek, nemzetségek nevei találhatók (Aba, Berény, Ladány stb.). ILA Bálint meggyőző feltevése szerint a dél-gömöri Erdőhátat a 10—11. században kabar nemzetségek szállták meg, akik ott, mint az ország akkori határszélén, gyepűt tartottak fenn. Legfontosabb csoportjuk a Barkóság néptörténetében nagy szerepet játszó Hangonyi 2 17