Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Borsodi Kismonográfiák 15. Miskolc, 1982)

tették a megholt tetemét. Az első napon az ágyon, a „nagy házban" feküdt a halott, s estére oda gyülekezett a közeli rokonság virrasztani. Legalább egy közülük egész éjszaka fennmaradt, mert a hiedelem szerint a megholt lelke első éjszaka visszatér és megmondja, amit esetleg elfelejtett közölni. Másnap az utcai szobában felállították a ravatalt. A koporsót úgy helyezték rá, hogy a halott feje az utcára néző két ablak közelében legyen. Fejéhez keresztet, két oldalához pedig gyertyákat állítottak. Ezen a napon volt a halottnézés. A község apraja-nagyja elment a ravatalhoz, s megnézte a halottat. Lábujjhegyen lépdeltek, suttogva beszéltek, csak a siratóasszonyok jajveszékelése hangzott. A temetésig napjában háromszor a halottnak harangoztak. A sírásatás és a temetés ügyeinek intézését a koma végezte. „Faluhelyen" a sírt rokonok ássák ma is, akiknek a halott közeli hozzátartozói áldomást visznek: kenyeret, szalonnát, pálinkát. Padlanyos sírt ritkán készítenek, ha mégis, deszkával választják el a sírhelytől. Rendszerint a temetést megelőző napon végzik ezt a munkát. Hagyományosan a temetéseket délutánra időzítették, 3-4 órára tűzték ki. Kicsiny gyermek koporsóját mindig a keresztapa vitte a temetőbe. Házasulatlan fiatal halottnak a temetése eltért a szokványtól. Fiatal leányt tiszta fehérbe öltöztettek és koszorúval a fején temettek el. Koporsóját legények vitték a temetőbe. Századunk elején még cigányzenészek kísérték a menetet. Legényhalott koporsóját leányok vitték. Fiatal halott koporsóját mindig a keresztszülők vették meg. A halottvivő legények, leányok lakodalmas jelvényeket, kendőt, bokrétát viseltek (Domaháza, Mercse, Csernely). Batiszt-, selyem- és kázsmírkendőt kaptak a halott családjától. Mercsén két leány égő gyertyával haladt a fiatal leány koporsója előtt. A menetet mindig négy legény nyitotta meg templomi lobogókkal. Szent Mihály lova kevés helyen van. Többnyire három rudat használnak a koporsó szállítására, s egyszerre hatan viszik, aztán váltják egymást. A férfiak többsége lapos kapávdX ment a temetésre, de nem a vállukon, hanem hónuk alá szorítva vitték magukkal a kapát. Az egyházi szertartást követően a kántor hosszú halottbúcsúztató versezetet mondott, amelyben a halott első személyben szólította meg hozzátartozóit, s egyenként, illetve csoportonként búcsúzott el tőlük. A menet a temető kapujában mindig megállt pár pillanatra, mert „ott még jelt adhat a halott a koporsójából." Amikor leeresztették a sírba, először a hozzátartozók dobtak néhány göröngyöt a koporsóra, majd a gyászoló közönség. Végül a kapás férfiak serege pillanatok alatt behantolta a sírt. Fejtől egyszerű, kis méretű, fekete fakeresztet szúrtak a sírhalom végébe. A barkó sírjeleknek semmi nevezetessége nem volt, a régi 138