Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Borsodi Kismonográfiák 15. Miskolc, 1982)

haláláig hordta. Sajóvárkonyon a vászongatya egy-egy szára négy szélből készült. Domaházán csak az ünneplő gatyát szabták nyolc szélből, a mindennaposat (húsoló) 6 szélből varrták. A pásztorok azzal különültek el, hogy 12 szél vászonból készült bőgatyát viseltek. Pamutos vásznat vagy gyolcsot csak az ünneplőhöz használtak fel, s csak azt szokták díszíteni. A bőgatya térden alul ért, éppen csak eltakarta a csizmaszár peremét. Szárait alul kirojtozták, s a rojt fölött közvetlenül borsókával (azsúrozással) díszítették. A nagycsaládban élő barkók az ingekbe, gatyákba, női ingvállakba és alsóruhákba veres pamuttal kivarrott betűket, a tulajdonos kezdőbetűjét használták tulaj donjegyként. A sűrűn beráncolt gatyát ünnepen és hétköznap is köténnyel viselték. Századunk elején még pamutos fehér vászonból készült, szőtt csíkokkal, azsúrozással, slingolással díszített, alul kirojtozott, keskeny kötényeket viseltek ünnepen. Ennek neve a Medvesalján kecele, a Hangoly-völgyben kötő vagy sure. A földmíveseknek munkanapokon is elmaradhatatlan viseleti darabjuk a kötény. Régebben a házivásznat feketére, zöldre festették, s ezt a széles kötőt gangának nevezték. Az utóbbi 40—50 évben gyakran kékfestőből varrják, s elterjedt a mellet is takaró mefjes kötő. Ezt már inkább surcnak nevezik. Télen csizmanadrágot (lábravalót) húztak fel, ami többnyire fekete posztóból készült. A dél-gömöri juhászok kék színű, ún. cipcer posztóból varrott, szűk nadrágban jártak. A sujtásos, ellenzős, szűk magyar nadrág sötétkék vagy fekete posztóból készült, ritkábban a barna és szürke árnyalatai is feltűntek. Lajbijuk (mellény) ugyanabból az anyagból készült, és „magyar módra" volt zsinorozva (Hangony, Szentsimon). A gombos kislajbit a melle részén két-két sorban apró, „sisakos" rézgombok díszítették. Még a lajbi hátára is jutott belőlük. Bőmadrágot csak a juhászok hordtak, szárai a csizmán kívül eresztve bokáig értek. Lábbelit nyaranta nem sokat koptattak. Vásárra, búcsúba menet is vállukon vitték a csizmát. Szívesebben jártak mezítláb a poros utakon. A férfiak nyári lábbelije volt a saru és a bocskor. Domaházán az I. világháborúig viseltek sarut, de már csak az akkori öregek. Ennek formája sem az elbeszélésekből, sem REGULY 1857-ben kelt feljegyzéseiből nem állapítható meg. (Talán inkább rövid szárú, könnyű, csak talpból és szíjakból álló lábbeli volt, s nem csizmához hasonló hosszú szárú.) Annyi bizonyos, hogy a rimaszombati vargák készítették, ezért varga sarunak is nevezték. Annyira elterjedt, jellegzetes lábbelije volt a Rima-völgyi, dél-gömöri református magyarságnak, hogy a barkók sarusoknak csúfolták őket. A barkók inkább a maguk gyártotta bocskort viselték. Ennek hegyes orra volt, az öltése kívül haladt és a bocskorszijat a boka köré csavarva kötötték fel. Használt csizmaszárból varrták, s csupasz 112