Szuhay Péter: A Szendrő környéki falvak paraszti gazdálkodása a kapitalizmus időszakában (Borsodi Kismonográfiák 14. Miskolc, 1982)

rosan azonban ezek a szántók is a nyomásokba kerültek, s csak a 19. század vége felé, a búza nagyobb arányú termesztésével keletkeznek vetésforgón kívüli földek. Ezek pedig új irtások vagy vett földek. Változik a rétek használata is. A feudalizmus korszakában még nem szántanak itt, csak a századforduló előtti évtizedekben kanyarítanak ki egy-egy darabot répának, krumplinak. Termesztett növények: Elsősorban a termesztett növények fajtái és a termesztés mértéke határozza meg a határhasználat változását. Mielőtt tehát a modelleket vázolná a dolgozat, a termesztett növényeket kell ismertetni. Gabonafélék: A gabonafélék megkülönböztethetők aszerint, hogy emberi táplálkozásra vagy állati takarmányozásra szolgálnak. Ez a különbség jobbára egybeesik az őszi és tavaszi gabona elválasztásával. Korszakunkban a kenyérgabonának már szinte kizárólag az őszi gabonát vetették. A 19. század közepén a rozs (helyi elnevezés szerint: gabona) számított a fő terménynek. Egy változatát ismerték, egy kétsoros tájfajtát, amit e században váltott fel a nemesített négysoros. Jelentősége azonban erre az időre mind jobban visszaszorul. Noha a 16—17. században a Bódva-mente fő terménye a búza, a 19. század közepén alig vetik. A rozs vetésterületéhez viszonyítva csak 1/4, 1/3 a búza aránya. Változást ebben csak a 19. század második felének gabonakonjunktúrája hoz. Még Edelényben, Borsodban is csak az 1880-as évek után nő a búza jelentősége. A századfordulóra — eltekintve egy-két galyasági falutól —, mindenhol nő a búza vetásterülete, s tagnál, majd csökken a rozsé. A kenyérliszt 2/3 rozs: 1/3 búzaliszt aránya 1/2—1/2-en át hamarosan megfordul az ellenkezőjére, így van ez a piacra termelőknél, és a csak önfogyasztásra termelőknél is. A búzának egy évszázad alatt számos fajtájával próbálkoztak. Egyszerre több fajtát is vetettek a gazdaságok. Lényegében a 19. század végéig termesztették a tönkölyt (tenkely), elvétve egyes falvakban azonban még az 1930-as években is előfordult (Varbócz, Szőllősardó). A tönköly viszonylag jól fizetett, hátránya volt viszont, hogy a cséplés után még hántolni kellett. Az I. világháborút követő évekig főleg a piros, simafejű, vagyis a tarbúzát és a piros szálkás (acélos) búzát vetették. Ez az utóbbi fajta feltehetően azonos a 19. század híres magyar búzájával, a piros szemű búza egyik jellegzetes típusával, a ,,tiszavidéki"-vel.

1 A két háború között az előzőeknél ellenállóbb, jobb termést hozó fajták terjedtek el: így a székács, vagyis fehér szálkás, és a bánkúti nemesített fajták. A parasztok meglepően hamar vetni kezdték az új fajtákat, s szinte évek alatt 1 Mándy 1972. 97. 64