Szuhay Péter: A Szendrő környéki falvak paraszti gazdálkodása a kapitalizmus időszakában (Borsodi Kismonográfiák 14. Miskolc, 1982)

vetésterületének növekedése lehetővé tette az állatok jobb almozását, ezen keresztül a több trágya elérését is. Érdekes, hogy miként az emberek is télen, amikor pedig kevesebb munkát végeznek, táplálkoznak gazdagabban, az állatok is a téli időszakban kapják a változatosabb élelmezést. Az állatok esetében ez elmondható a kapitalizmus korabeli mezőgazdaság korai és késői szakaszára egyaránt, amikor pedig a takarmányozást tekintve, már lényeges különbségek mutatkoznak. Nyáron a jószág hol haraszton, avaron, hol sovány földön, hol gabonaszáron tengődik, végül is heteken keresztül egyfélét fogyaszt, legfeljebb este kap kiegészítésként frissen kaszált pillangós takarmányt. Az igásállatok, mikor igázzák őket, kevés abrakot, zabot, árpát kapnak. Ennek fejében húznak nehéz szekereket, s szántanak. Az őszi hónapokban ideálisabb a helyzet, ekkor a legelőkön már egyáltalán nem lakhat jól a jószág, s esténként kiegészítésképpen kukoricaszár, tök, répa, széna is kerül elé. . A takarmányozás szempontjából a tavaszi időszak, a jószág kihajtása előtti hónapok a legrosszabbak. Ekkorra ugyanis bármenynyire igyekeznek is a parasztok beosztani a takarmányt, a jószág kevesebb élelmet kap, mint télen, s ez is soványabb, szegényesebb. A 20. század elejére alakult csak ki a belterjes, istállózó tartásnak egy kedvezőbb foka. A 19. század közepén az állatok még jobbára csak az első kaszálatú szénából, tavaszi gabonából és kevés pillangós takarmányból, kukoricaszárból kapnak. Emellett a fejőstehenek árpát és zabot kapnak. A 20. század elején már sokkal gazdagabb a takarmányozás. Noha ekkor is föletetik velük az összes tavaszi gabona szalmáját, s az egyre több kukoricaszárat (górét), valamint pelyvát és töreket, de jelentős már az a mennyiség, amit lucernából, lóheréből és bükkönyből kapnak. A takarmányrépából is sok kerül eléjük, majdhogynem tavaszig jut belőle. A széna mellett már sarjú is rendelkezésére áll. A szecskavágó elterjedése a takarmányozás gazdagodásával együtt jelentkezik. A múlt század közepén sem kaptak tisztán egy-egy takarmányból az állatok, hanem a parasztok úgynevezett rázalékot készítettek, villával rázták, keverték össze a szénát, a szalmát és a pelyvát. A kevés górét rossz, törött kaszával vágták fel. s keverték a rázalékhoz. A szecskavágó elterjedésével mindkét módszer visszaszorult, mert azzal immár egyszerre lehetett a szénát, pillangós takarmányt, górét felvágni. Ekkorra már minden istállóban keverősarkokat építenek, ahová a felvágott szecskát öntik, erre reszelik a répát, ide öntik a pelyvát, a töreket. Egyszerre egy-két napra való mennyiséget is elkészítenek, s innen adagolják kis kosárkákban a jószágnak az eledelt. A szecska mellett tisztán is kapnak takarmányt az állatok. A téli időszakban általában kétszer etetnek,