Viga Gyula: Népi kecsketartás Magyarországon (Borsodi Kismonográfiák 12. Miskolc, 1981)

még a sózásra szolgáló vályú, ágas vagy edény (lásd alább). Az állatok alá szalmával, száraz lombbal, nyaranta alkalmanként zöld levelekkel almoznak. Földbe vájt ólak esetén az ól végén nyárra kibontják a talajt, hogy szellősebb legyen. Meleg nyári éjszakákon — főleg az alföldi falvakban — nyitott oldalú nyári állásban, nyári jászolnál hálatják a kecskét is. Az eltérő tartásmód, s hozzákapcsolódva az építmények típusai a kecsketartás tájanként eltérő formáit rajzolják meg. E táji típusok minden bizonnyal már a XIV. századtól kezdődően kialakultak, amikor a feudalizmus megszilárdulásával, s a helyhez kötött falutelepülések kialakuló rendszerének az állattartás egészét érintő hatásával párhuzamosan,

45 valamint a geográfiai viszonyokhoz igazodva, egész állattartó kultúránkban táji típusok jöttek létre/'

0 melyek évszázadokon át, a tartásmód és a haszonvétel eltérő formáit is jelentették. Már igen korán kialakulhatott a kecsketartás alföldi típusa, mely annak eredménye, hogy az alföldi jellegű területek állattartásából igen hamar kiszorult a kecske, mely — alkatánál fogva — nemigen érezte jól magát az Alföld vízjárta legelőin/'

7 Ehhez járult az is, illetve részben ennek következménye, hogy az alföldi területeken a feudális kori jobbágygazdaságok üzemszervezetében nemigen volt helye és funkciója a kecsketartásnak. (Kivételt a török hódoltság alföldi falvai jelenthettek, ahol jelentősebb lehetett a kecsketartás, s ehhez kapcsolódhatott a végvárak gazdálkodása is.)

48 Űgy tűnik, hogy ezen típus mibenlétét a „szegényember tehene" kifejezés érzékelteti leginkább, összeírások azt igazolják, hogy az Alföldön a kecske a szegény családok, a városok — mezővárosok iparosai', s a falusi kézművesek életmódjához kapcsolódott, a nem mezőgazdaságban élők esetében lehetett a legszámottevőbb/'

9 A kecske itt minden bizonnyal a családok napi tejszükségletét volt hivatott kielégíteni. A naponta hazajáró állatokkal, vagy a ház körül tarthatták a kecskét, a hasznot csak így biztosíthatta. A másik jellemző forma, amely a XIV—

XV. századtól fogva ugyancsak önálló típussá szerveződött, lényegében hasonló jegyeket mutat az ország középhegységi területem, s az egész erdős zónában. ''"> Bökönyi S., 1968. 293. w Belényesy M., 1956. 51. skk.; Belényesy M., 1961. 67—68. 47 Vö.: Belényesy M„ 1956. 53—54.; Enyedi Gy., 1964. 50.; Bökönyi S., 1960. 331. 48 Bökönyi S., 1968. 294—295. ö Barth J., 1974. 320. skk. A szegények számára az uraság adott kecs», két, amit az összeírás fel is tüntet. 44