Viga Gyula: Népi kecsketartás Magyarországon (Borsodi Kismonográfiák 12. Miskolc, 1981)

IV. AZ ÁLLATOK, A TARTÁS TECHNIKÁJA 1. Fajták Népünk a kecskék fajtáit nem ismeri, nem tartja számon. Helyenként fehér magyar kecskét, alföldi kecskét és hegyi kecskét emlegetnek, de megkülönböztető jegyeiket, fajtákra jellemző vonásaikat nem lehet egyértelműen kideríteni. Elsősorban a helyi szóhasználatban alakultak ki ezek az elnevezések, csak az adott területen belül különítenek el vele eltérő külső jegyeket viselő állatokat, de ugyanaz másutt már más fajtára utal. (Talán éppen a fajták ismeretlensége, illetve az ebből adódó bizonytalanság az oka annak, hogy ilyen gazdag szókincse alakult ki a különböző színű állatok megjelölésének.) Az, hogy népünk nem ismeri a kecskefajtákat, objektív okokra vezethető vissza. Kecskeállományunk hihetetlenül vegyes összetételű, zömmel korcs egyedekből áll. Külső jegyei alapján jól felismerhetők benne a saanenthali, toggenburgi, appenzelli és őzbarna svájci kecske vonásai (16—19. kép). A jellemző tartásmód és rendszertelen pároztatás miatt a behozott fajtiszta állomány is hamar elkorcsosult.

1 A századfordulótól kezdve jól megfigyelhető egyfajta tudatos tenyésztői törekvés, amely a jól tejelő, fajtiszta egyedek tartását részesíti előnyben. Ennek megnyilvánulásai a Nyugat-Európából való importok, melyeket a Kisállattenyésztők Országos Egyesülete bonyolított, s az, hogy helyenként a falusi közbirtokosságok tenyészbakokat vásároltak és tartottak.

2 Ez azonban számszerűen csupán az állomány töredékét érintette, a zöme továbbra is igen vegyes összetételű maradt. A nyugat-európai behozatal mellett, mely elsősorban rövid szőrű, szarvatlan — tehát főleg tejhasznú — állatokat jelentett, századunk első harmadában a délvidék felől is számolnunk kell behoza1 Horn A., 1948. 7.; Szendrey. Mihály szíves közlése;, melyért ezúton mondunk köszönetet. Vö.: Állattenyésztési enciklopédia II. 340. 2 Bodó L., 1959. 66. skk.; Gunst P., 1970. 401. 54