Szilágyi Miklós: A Hernád halászata (Borsodi Kismonográfiák 10. Miskolc, 1980)

értelmezhetők. Az idősebbek pl. kisebb hálót kötöttek. S a meghalászandó víz jellege is befolyásolta a méretet. A bőcsiek emlegették, hogy régente, amikor elgátolták a Bársonyost, hogy tisztíthassák a medret, a kaki, ongai, szikszai, halászok a szokásosnál kisebb csempelyekkel halásztak a gyorsan apadó vízben, s még így is csülköt kellett vetni a hálón (vagyis fel kellett kötni a háló sarkait), mert nem fért el a mederben. A nagy méretű csempéitekhez két, külön+-külön 5—6 méteres káva kellett volna. Ilyen hosszú, egyenletes vastagságú és kellően rugalmas vesszőt (pontosabban: 2—4 cm átmérőjű rudat) alig lehet találni, mindenképpen toldani kell tehát a kávát. (12. kép, b.). A halászok viszont nem ezzel a „kényszerűséggel" magyarázták a toldást. A káva rugalmasságát, teherbírását fokozták, ha egyiketegyiket három darabból toldották össze. Amit úgy oldottak meg, hogy a vesszővégeket 30—60 cm hosszan egymáshoz drótozták. A középső, legrövidebb darabnak — a nyaknak — kökényfa volt a legmegfelelőbb, ez hajlott a legjobban; a másik két darabhoz mogyoró- vagy fűzfaágat kerestek. Ujabban néhány fiatalabb halász már nem így toldja a vesszőket, hanem vascsőből kereszt alakúra összehegesztett (tehát négyágú) kávatartó nyakba dugja a négy kávavesszőt (12. kép, c). Ezzel az „újítással" a szerszám szállítása és tárolása is egyszerűbbé vált. Maga a nyak természetesen nem rugalmas, az emeléskor a vascsőbe belefeszülő káváknak viszont annál rugalmasabbaknak kell lenniük. Bármilyen nagy méretű csempelyeket — még a 3x3 méterest is — mindenkinek tudnia kellett karral emelgetni; aki halhoz akart jutni, bírnia kellett (13. kép.). Néhány kedvezőnek számon tartott fogási alkalom mindenképpen szükségessé tette, hogy a vízparton vagy a sekély vízben gyalogolva keressék a jó helyeket (14—15. kép). Ilyenkor a rudat vállra vetve mentek tovább, s halasnak ítélt részen vízbe merítették a csempelyt. A vízben állva halásztak pl. a csorgófcban, vagyis a porongok fölötti sekély (lábszárközépig érő), kavicsos fenekű, csobogó vízben. Mások azt mondották, hogy a vízben ázó kender mellett volt érdemes csempelyeznie a halásznak, mert ott a halak amúgy is bágyadtabbak. A mozgó, kedvezőbb helyet kereső csempelyezés azonban — ma sem, valószínűleg a múltban még kevésbé — nem tekinthető jellemzőnek. A halászok többsége állandó halászóhelyet, ülőhelyet alakít ki magának a vízparton, s amikor teheti, ott „szűri a vizet". Korábban — majd minden faluban emlékeztek rá, ha részletesen nem is tudták ismertetni — négy, a mederbe vert cölöp és rajta keresztbe rakott ágak, deszkák alkották az állást, ahová leülhetett a csempelyező. Ilyen áZlásokat manapság — úgy mondják — tilos 34