Szilágyi Miklós: A Hernád halászata (Borsodi Kismonográfiák 10. Miskolc, 1980)

A meriszákos halászat módját, az akcióközösség szerveződésének leghatározottabb és legkövetkezetesebb elveit Hernádbűdön tudtuk rögzíteni. Adatközlőink emlékeket idéztek: amit elmondtak, az 1920—1930-as évekre vonatkoztatták. A második világháború után egy-két évig még halásztak meriszákkal, azóta azonban szigorúan tilos — állították. A tilalom szigorának nem tulajdoníthatunk túl nagy jelentőséget egy fogási mód „eltűnése" okainak keresésekor (akikkel beszéltünk, mindegyikük aktív orvhalász volt. ..), a múltra utalást ez esetben mégis el kell fogadnunk. Ezt a halászati módot aligha lehet titokban végrehajtani: túl sokan és túl nagy zajjal vannak ahhoz, hogy titokban maradjon .... A meriszák hálórésze a Hernádbűdön ismert kaparóhálóéhoz hasonló méretű: a félkörbe hajtott vesszőkáva átmérője 150—250 cm körüli volt, erre 60—70—80 szemes, kadrátban kötött hálót szedtek fel. Minél nagyobb a hálóöbli, annál jobb. A függőlegesen, a szájnyílás síkjában elhelyezett 5—7 m hosszú rúd egyágú volt. Végétől egy ujjnyira bevágták a rudat, és a kávát összehúzó zsinórt áthurkolták rajta (7. kép, a.). Ha nem találtak megfelelő hosszúságú rudat, drótozással két darabból toldották össze. A téli, jég alatti halászatra alkalmas ez a szerszám, ekkor viszont kizárólagos használatú. Annyira, hogy a hernádbűdiek a telet tekintették a halászat fő évadjának, s a meriszákos halászatot az igazi halászatnak. Nyáron egyénileg vagy ketten társulva egyéb szerszámokkal halászgattak, télen viszont mindig csapatban, s viszonylag rendszeresen. Általában három meriszák alkotott egy halászcsapatot (minden más megoldású társulást szükségmegoldásnak tekintettek), de hat ember tartozott a három hálóhoz. Mint meghatározták: „minden hálóra egy botló, minden hálóra egy ember" (7. kép, b.). A halászcsapat egy tagjának fökártyája, a többieknek segédkártyája volt, de mind a hat halászjegyet közösen váltották ki, s a szerszámok költségét is közösen fedezték. (Emlékezetük nem őrizte meg a Halászati Társulatnak vagy a perei földbirtokosnak — mint főbérlőnek — fizetett bérleti díj összegét. Nyilván azért, mert nem volt túl magas.) A főhal ász jeggyel rendelkező halász csak hivatalosan volt olyan bérlő vagy albérlő, aki segédeket fogadhatott maga mellé. Valójában azonos rangú halászok alkották a csapatot, s úgy tartják számon, hogy közösen bérelték a vizet. Osztatlan tekintélye volt ugyan az 1910—1920-as években főkártyával rendelkező „öreg Salaknak", az emlékét övező már-már legendás tisztelet azonban szaktudásának, a halak természetével kapcsolatos ismereteinek, s nem hivatalos „rangjának" szólt. Fia, aki „örökölte" 26