Lajos Árpád: Nemesek és partiak Szuhafőn (Borsodi Kismonográfiák 8. Miskolc, 1979)

családot jelentett. Igaz, voltak megyék, amelyekben a nemes faluk száma 10%-on felüli, mint pl. Máramaros, Borsod, Szatmár, Szabolcs, Veszprém, Győr megyék, a Nyugat-Dunántúlon a latifundiumok világában jóval kevesebbet találunk. Viszonylag ott található több kisnemes falu, ahol a török időkben szélterületek voltak. Erdei Ferenc: Magyar paraszttársadalom című kötetének „Nemesparasztok" fejezetében

5 a XIX—

XX. századforduló közötti s részben még saját kutatásai idején is létező parasztréteget elemezve, a múltra visszapillantólag megállapítja, hogy az „armalista", „bocskoros", „kurta-", „hétszilvafás" kisnemesek nemesrendűsége az »una eademque nobilitas« elvénél fogva kétségtelen volt. Tényleges helyzetük azonban a jobbágytartó „bene possessionatus" nemesekhez képest, lényegesen más, ők alapjában véve paraszti kisbirtokosok, sokszor zsellérek, akik a maguk munkaerejével tartották fenn magukat, s minden jogi biztosíték ellenére politikai súlyuk alárendelt volt. De még a legszegényebb kurtanemest is megkülönböztette társadalmi helyzete a paraszttól, „a nemes akkor is nemzetes volt, ha a parasztok kondáját őrizte, vagy az eke után ment, s mindig előre várta a paraszt köszönését... a paraszti munka, amit végzett, csak osztályhelyzet volt számára, tehát a tényleges erőviszonyok aktuális, de mindig átmenetinek hit következménye, nemessége ellenben egy általánosabb és elvontabb érvényű társadalmi rang volt, amit elvileg mindig vissza lehetett állítania régi fényébe... Házuk akkor is udvarház volt, ha éppen olyan nádtetejű sárépület volt is, mint a parasztoké" stb. „Mindezekért a parasztok érthetetlenül nagyzolóknak tartották őket, noha végeredményben nem éltek jobban, mint a parasztok, csak más formák között és szabadabban." Természetesen ő is észreveszi, hogy 1848 után a különbség ugyan elmosódott a volt jobbágy és a parasztnemes között, de sok múltbeli magatartási, tudati maradvány még nemzedékeken át emlékeztet az egykori különbségre. Szépirodalmunk nagyjai gyakran foglalkoztak hol elismeréssel, hol iróniával a rusztikus kisnemesekkel, mint pl. Jókai, ki Boksa Gergőnek sajátos agyafúrtságát emeli ki A kőszívű ember fiaiban. Mikszáth ironizált alakjai közé tartoznak olyanok, mint Bory uram, a Szepesy báró lányrablásra készülő insurgens, öntelt és önérzetes figurája (Akli Miklós), a holtszegény kurtanemes faluk kiemelkedő egyénisége, a rögeszmét kergető Mácsik, a nagy erejű. Néha tanulatlanságuk, műveletlenségük a lumpenelemek közé sodorja őket, akiket a főurak vagy nagybirtokos köznemesek politikai korteshadjáratra is felbérelhettek. Egy ilyen epizódott így fest Jókai — Rideghváry aljasságát is jellemezve — A kőszívű ember fiaiban: „Kétszáz szemenszedett országos korhely, három szomszédos vármegye nemességének kilökött, kimustrált söpredéke; verekedés, gyújtogatás, lólopás hőstettei miatt börtönjárta nevezetességek; soha ki nem józanodó, 6 rekedt torkú ingyenivók, ősi birtokukat elpazarolt jószágkeresők, be-