Petercsák Tivadar: Hegyköz (Borsodi Kismonográfiák 6. Miskolc, 1978)

A hegyközi lakóházak a fejlettebb ácstechnikára utaló szarufás tetőszerkezetűek. A régi házak fedele kontyos, mind a négy oldalon fedett. A héjazatot vidékünkön szerhának vagy szerhajnak nevezik. Az újabb kőépítésű házak között terjedt el a századfordulótól a nyeregtető, melynek az eleje felül oromban végződik, amit gyakran frontnak hívnak. A fal két ablak közötti részét, valamint a felső homlokzatot vakolatból formált, reliefszerű domború motívumok díszítik (34. kép). A díszítmények között leggyakrabban a virágelemek, itt-ott szív és csillag, ritkán madáralakok fordulnak elő. Az épületek fedésére az 1900-as év^k elejéig kizárólag rozsszalmából kézzel csépelt zsúpot használtak (35. kép), amit kicskának, kicskének (csavart fejű kéve), és sznob/cónak, szobkának (kis kéve) dolgoztak fel. Fedés után a tetőnyerget sűrűn leszámlázták, majd méterenként kecskéié bakkal szorítottak le, nehogy a szél megbontsa a tetőt. A két világháború között a cserép, bádog és palatető szorítja vissza a szalmafedelű házakat. A régebbi házak udvar felőli oldalához és elejéhez keskeny és alacsony ablakalja is tartozott. A kőépítkezés elterjedésével 100—120 cm széles, 80—100 cm magas gangokat, tornácokat építenek, s az így kitoldott tetőszéket fa-, ritkábban kőoszlopok tartják. A lakóház magva a tűzhely, illetve fűtőberendezés. A Hegyközben a 19—20. század fordulójáig általános fűtőberendezés volt a 34. kép. Oromdíszes lakóház. Filkeháza. Janó Á. felv. 62