Petercsák Tivadar: Hegyköz (Borsodi Kismonográfiák 6. Miskolc, 1978)

Időszaki legelőül minden faluban felhasználták a réteket és a gabonafélék tarlóit a betakarítás után. A tarlókat behordástól az őszi szántásig járta a csorda és a sertésnyáj. A második világháború utáni évektől rendszerint október végéig fogadják a pásztort, ezután már mindenki maga legelteti teheneit a szántóföldek végében, gödrökben. A lovakat a Hegyközben általában nem legeltették közös ménesben, mindenki maga gondoskodott róla. A legények őrizték közösen éjszaka a réteken, legelőkön, erdei tisztásokon, de legtöbbször csak a kertben nyűgözték le a lovat a nyári munkák szüneteiben. A jellegzetesen lótartó Kovácsvágáson az első világháború utáni években szűnt meg a csikók ménesben való legeltetése. A falu határában volt a vesszőből font, kör alakú csikókosár, mellette kunyhó a csikósnak. Az állatokat napközben az erdei tisztásokon legeltette, éjszakára a kosárba hajtotta. Nyáron a legelő még az istállózó állattenyésztésnél is biztosítja a táplálék jelentős részét, télen viszont az állatok tulajdonosainak kell gondoskodni a takarmányozásról. A nagyállatok gondozása, etetése a férfiak feladata, a sertések és az aprólék ellátása pedig a háziasszony dolga. A téli időszakban az idősebb férfiak fő napi teendője volt a szarvasmarha és ló ellátása, a takarmány előkészítése. Szóga, szolgalegény ritka volt a Hegyközben. A téli takarmányozás novemberben kezdődik. Naponta kétszer étetik és itatják a lovat, szarvasmarhát: reggel 5—6 és délután 2—3 óra körül. A legelterjedtebb téli takarmány a széna, lóhere, lucerna, tavasszalma, kukoricaszár, pelyva, törek, ritkábban a répa, krumpli, tök és dara. A 19. század végétől terjedt el a szénából, lóheréből, szalmából és kukoricagór óból készített secsfcával való takarmányozás. Gyakori a különböző szálas takarmányokból készített rázott. A fejősteheneknek reszelt répát, főtt krumplit is adtak a ,.tehetségtől" függően. Ha télen fuvaroztak a marhával, lóval, jobban abrakolták: a szecskára, pelyvára korpát és darát szórtak. Ahol szerződéses tinókat tartanak, ezeknek a szecska után mindig jobb szénát és több abrakot adnak. A lónak éjszakára silányabb szénát vagy árpa- és zabszalmát rácsolnak be. A nagyállatok itatása az udvaron levő kútnál egy fatörzsből faragott fáíóból történik. A nők a szecskavágásban és az itatásban segítettek a férfiaknak, de szükség esetén minden háziasszony el

( tudta látni a lovat is. Az állatok alól naponta leszedték a ganajt, és villával vagy saraglyával, illetve újabban trágyahordó júrikkal hordták ki a ganajra, ganajdombra, ami az udvar hátsó részén, az istálló mögött van. Búzaszalmával ajjaznak, de általánosan elterjedt az erdei falevél használata is. A férfiak reggeli etetés közben pucolták meg a marhát és a lovat. A két világháború között még az istállók voltak az idős férfiak társas összejöveteleinek a színhelyei. Ilyenkor megnézték egymás ökreit, hogy kié a szebb. Dicsérték a marhákat