Petercsák Tivadar: Hegyköz (Borsodi Kismonográfiák 6. Miskolc, 1978)

szerint 12 ember dolgozott, akik három partit alkottak, vagyis 4—4 hajtotta egyszerre a gépet. A lovasgépeket vagy járgányokat hamar kiszorította a tüzesgép. Paraszti használatban az első világháború előtt terjedt el. A háború után jelentek meg a traktormeghajtású és -vontatású cséplőgépek. Ezekkel csak az étető és a gépész járt, a többi munkát a rokonok, szomszédok egymásnak segítve végezték. A kézicséppel kivert szemet szórólapáttal szél ellenébe dobva tisztították meg a pelyvától és ocsútól. A kézzel hajtható szórórosta a századforduló után terjedt el. A géplésre minden család nagyon készült, rendszerint többfogásos ebédeket készítettek, de a munkásoknak kijárt a pálinka és kalács is. A megtisztított szemet a fcaraarában tárolták, a Hegyközben ismeretlen a vermelés. A módosabb gazdák zsilipéit oldalú nagyméretű hombáro/cban, a szegényebbek deszka ferslókban, vagy egyszerűen hordókban, kádakban tárolták a gabonát: A kukorica és a krumpli csak a 18—19. század fordulóján jelent meg a Hegyközben. A füzérradványi Károlyi-uradalomban már 1779-ben említik a kukoricakast, ami valószínűleg a szatmári Károlyi-birtokról kerülhetett ide. 1802-ben Kovácsvágáson is termesztik, s 1810 körül már a zsellérek is adtak egyházi adóba kukoricát. A zord időjárás miatt nagyban soha nem termelték. Eleinte a kertekben, az irtásföldeken, vagy az ugarnak a jószág által kevésbé járt sarkába vetették, majd a harmadik fordulóban volt a helye. A kukorica termelése a makkoltatás XX. századi megszűnésével lendült fel. A kukoricát lehetőleg frissen trágyázott földbe ültetik. Évszázadokon át általános volt, hogy kapával ásott gödrökbe rakták a szemeket. Ujabban terjedt el az ekefogatásba vetés. Előbb minden második, majd az ekekapa 1945 utáni elterjedésével minden harmadik barázdába szórják a kukoricát. A hegyes formájú Zaposkapával háromszor kapálják. A lókapázás után már csak a kukoricák közeit tisztítják és ritkítják. A kukoricát későn, októberben törik. Héjával együtt szedik le, szekérrel hazahordják és a konyha közepére rakva esténként fosztják meg. A kukorica fosztó az egyik legelterjedtebb társas munkaalkalom volt. A csöveket a nők és gyerekek fosztották, a férfiak koszorúba fonták, majd a padlásra felhordva, a kakasülőre akasztották. A fosztóból nem hiányzott a mesélés, szórakozás sem. A legények az üszkös kukoricával bekormozták a lányokat. Aki piros szemű kukoricát talált, befejezhette a munkát. A kukorica szárát, az ún. górét, laposkapával vágják ki, s otthon szecskának öszszevágva, téli takarmányozásra használják. A csöves kukoricát a padláson, kamrában vagy az eresz alá felfűzve tárolták és kézzel morzsolták a téli hónapokban. A kukorica java részét a makkoltatás megszűnése óta sertéshizlalásra fordítják, de régebben az emberi táplálkozásban is jelentős volt. A rendszerint az eresz alatt álló kézi darálón, a maimocskán (20. kép), megdarált kukoricából főzték a 39 kukoricazsámiskát, melyet tejjel fogyasztottak.