Petercsák Tivadar: Hegyköz (Borsodi Kismonográfiák 6. Miskolc, 1978)

télire, és az ablakok szélét rakták be vele a hideg ellen. Újabban ezt is az átvevőknél értékesítik. A vadkörtét sokan nyersen is szerették. Széna közé tették el télire, s akkor fogyasztották, amikor megivott. Egyes gyógynövényeket házi használatra is szedtek. Székfűteával a fájós szemet, fogat vagy mandulát borogatták. Meggyűlt kézre, lábra tették a farkasalmalevelet, kutyanyelvet (selazík), pokolhólyagdudvát. A négyujjúfű sebre való. Tavasszal szedték az erdőn, és a padláson vagy csűrben tárolva szükség esetén vízben megáztatva rakják a sebre. Köhögésellen „fullástúl jó a csenálból főtt tea, mert könnyíti a mejjet". ősszel szedik le a magvas csenalat, és megszárítva tárolják. A kakukkfűből főtt tea is jó köhögés ellen. A cintóriát teának főzve gyomorfájás elleni orvosságnak használták, de gyomorbajra a szederfa levelét is megfőzték. Szemrülesés ellen általánosan elterjedt volt a szentelt tisztesfűvel való füstölés. Az erdők a táplálék biztosításával az állattartásban is fontos szerepet játszottak. A korábbi évszázadokban a tölgyes és bükkös erdők makktermésén hizlalták a sertéseket. Egy 1610-ből származó oklevél „vidékről" Füzérre hajtott makkoló sertéseket említ. 1640ben a füzéri erdők használatáról a következő határozat született: Mikor a makkos erdőt a füzéri úr (gróf Nádasdy Ferenc) „disznai számára felszabadítják, eo facto a kovács vágási possessor urak és lakosnemesek és az a négy falu (Kovácsvágás, Radvány, Felső- és Alsóregmec) possessorinak és sertésmarháinak szabados legyen" (Tagányi Károly: Magyar erdészeti oklevéltár. Budapest, 1896. I. 446.). Az erdőn való makkoltatás a 19. század végén kezdett megszűnni a Hegyközben, de helyenként még az első világháború után is makkoltattak. Később is összeszedték azonban az asszonyok és gyerekek a makkot, és zsákban, háton hordták haza. Otthon szellős helyen szétteregették, majd kenyérsütés után a kemencében megszárították. A szegényebb családok tisztán makkon is hizlaltak, egyébként szemes takarmánnyal vegyesen etették. A Hegyközben csak sertést hizlaltak makkon, bár a juh is felszedte, ha erdei tisztáson legeltették. Az erdők füvét minden faluban felhasználták állati takarmányozásra. A közvélemény szerint az erdőben kövér a föld, korábban megnő a fű, mint a mezőn, és az erdei fűtől „jó fejős a tehén". Lányok és asszonyok jártak titokban, lopva füvet sáliózni az uradalmi erdőkbe. De a közbirtokossági erdőkben, utak mentén, földek végében is szedték a füvet tavasszal, amikor már szűkösen van a takarmány. Durva vászonból készült, négy kötőszalaggal ellátott ponyvába rakták, amit hívnak még ponyusnak, trönyénék, frakkosnak, travnickának és plahtiökának is. Az elnevezések egy falun belül is változnak. Az erdőben a friss favágások helyén, a szekciókban, szeksziókban termett a legjobb fű, de a bokrok tövében őszről megma17 radt száraz füvet, az avart, illetve zavart (Kv.) is levágták.