Vass Tibor: Jelbeszéd az Ózdi Finomhengerműben (Borsodi Kismonográfiák 5. Miskolc, 1977)

Az Ózdi Kohászati Üzemek gyárrészlegei jórészt a századfordulón épültek. Ezek az üzemrészek azóta is zajosak, ami a lassúbb járású hengersoroknál még elviselhető, de a gyors járásúaknái, mint például a finomhengerműben, bizony, a dolgozók alig értik egymás szavát. A hengersorokon a kapcsolószerek a laza illeszkedés miatt — súlyuknál fogva — fordulatonként kattanó, csattogó hangot adnak. A középsoron a fordulatszám 154/perc, a finomsoron 307/perc, a drótsoron 600/perc, a gyorssoron 400/perc, az abroncssoron 200— 400/perc között változik. Az üzem műszaki vezetői a finomhengermű I. és II. sz. folytatólagos során a kapcsolószerek korszerűsítésével — egy darabból álló tengelykapcsolók beépítésével — értek el eredményt, de ennek az egész hengerműre való kiterjesztése jelenleg még nem oldható meg. Ismert, hogy egy üzemen belül munka közben kapcsolatot kell fenntartani a dolgozóknak egymással. A finomhengerműben például a hengerészeknek a kemencéi dolgozókkal, a hengerkormányosokkal, a karbantartóműhelyek dolgozóival, de a másik hengersornál tevékenykedőkkel is sok esetben van közölni valójuk. Például: A régi hengersoroknál a drótsornak és az abroncssorozatnak közös előnyújtója volt. A munkahelyi kapcsolattartás során jelbeszéd alakult ki. Erre szükség volt egyrészt a többnyelvűség (a német és szlovák anyanyelvű hengerészek csak úgy tudtak egymással érintkezni, hogy kézzel-lábbal mutogattak eleinte egymásnak), a munka természete (a munka irányítását végző hengerészek nem ugrálhattak az egyik hengerállványtól a másikig, hanem utasításaikat jellel továbbították), a nagy távolság (az előhengerész irányítása alá tartozók 25—40 méteres távolságban dolgoztak), valamint az üzem zajossága miatt. Kezdeti időszakban először a munkával, a közös tennivalókkal kapcsolatos beszédjel alakult ki, amely később bővült, így magánbeszélgetésre is alkalmassá vált. Egy-egy dolgozó beszédjel-készlete több százat is elért. Ma már kihalóban van a jelbeszéd alkalmazása, ezért igyekeztem felkutatni olyan személyeket, akik évtizedeken keresztül dolgoztak ebben az üzemben, így még jól emlékeznek a leggyakrabban használatos beszédjelekre. E téren Bogyó János, Borbás Ernő és Ulrich Géza személyében megtaláltam a legmegbízhatóbb informátorokat. Ezúton mondok köszönetet Bogyó Jánosnak, aki volt szíves tájékoztatni a jelbeszéd mellett azok feladatairól, meghatározva minden egyes beszédjel alkalmazási módját. Köszönetemet fejezem ki Borbás Ernőnek és Ulrich Gézának a feltérképezett beszédjelek leellenőrzéséért, akik sok jelet bemutattak, s arról Feldman Pál fényképfelvételeket tudott készíteni. Meg kívánom jegyezni azonban azt, hogy a tanulmány a téma nyelvtudományi problematikájával nem foglalkozik. Fő feladatnak a munkára és az ott dolgozókra jellemző beszédjelek szótárszerű bemutatását tekintettem.