Bakó Ferenc: Bükki barlanglakások (Borsodi Kismonográfiák 3. Miskolc, 1977)

BEVEZETÉS A legnemesebb természetes építőanyag, a kő, viszonylag későn kap szerepet népi építkezésünkben. A XVIII. század előtti időkben a föld, fa, sövény vagy nád falazatok dominálnak és csak később, a civilizáció fejlődésével párhuzamosan foglalja el helyüket a kő, mint tartós, és egyben értékes anyag. Ez utóbbi tulajdonságánál fogva azonban nem általánosan, csak egyes társadalmi rétegeknél és bizonyos tájakon, ahol a követ könnyebben be lehetett szerezni. A kőf alázat paraszti alkalmazását még emellett társadalmi, jogi tényezők is korlátozhatták, hasonlóképpen a XIV. század viszonyaihoz, amikor domus lapidea építésére a nemesnek a királytól kellett engedélyt kérnie.

1 Népi építészetünk azonban a követ nemcsak a közismert módon alkalmazta, hanem a természetes barlangok modelljét követve, üreget vájt a sziklába, amit a maga történetileg változó igényeihez mérten rendezett be. Az ilyen barlanglakás kialakításának első feltétele nyilvánvalóan az erre alkalmas anyag jelenléte. A Kárpát-medence barlanglakásainak nagyobb része vulkáni tufába vájt,

2 de egyes tájakon a homokkő és a lösz is alkalmat adott az ott élő embereknek arra, hogy benne lakásként használt üregeket vágjanak ki. Barlanglakások készítésére a riolittufa a legalkalmasabb anyag, mert könnyűszerrel vájható, viszonylag tartós, ellenáll a hőmérséklet ingadozásainak és nagy mennyiségben fordul elő. Különösen vonatkozik ez Észak-Magyarország keleti részére, a tokaji hegység és a Mátra közötti területre, ahol a Kárpát-medence riolittufa-vagyonának fő tömege helyezkedik el. Ezt a tufát elsősorban arra használják, hogy borospincéket vágnak bele igen nagy számban, mert a kőzet előfordulása nagyjából fedi a szőlőkultúra elterjedését. A riolittufa, mint természeti adottság, az intenzív szőlőművelés, bortermelés és a kőbe vájt lyukpince, mint a tájban élő társadalom 5