Benkő Sámuel: Miskolc város történeti-orvosi helyrajza (Borsodi Kismonográfiák 2. Miskolc, 1976)

öngyilkosság hírétől megdöbbenve, ebben és a következő hónapban, egyesek minden ok nélkül felakasztották magukat, mások pedig az öngyilkosok felakasztott holttestét figyelmesen megtekintve, s a félelemtől űzetve, a következő nyavalyákba estek: álmatlanságban szenvedtek, és nekik is az a gondolatuk támadt, hogy fel kéne akasztaniuk magukat, felhevültek, lázba estek, májukat fájlalták, mások orrvérzésben szenvedtek, nyelvük lepedékes, érverésük gyors, gyenge, kicsi, vagy túlfeszített volt, szomjaztak, nem volt étvágyuk, némelyeknek az ijedelem szívükre is ment, tagjaik remegtek, szomorkodva és lélekben elesve sápadoztak, számosan sajátmagukat élve felakasztva látták, mások őrjöngtek, némelyek ködös szemekkel hánytak, voltak, akik zsibbadást éreztek bőrükön, mások dideregtek, majd hevültek, mások végül magukon kívül tántorogtak, de olyanok is voltak, akik epilepsziát kaptak, attól függően, hogy milyen korúak, neműek, vérmérsékletűek voltak, vagy betegségük mennyire haladt előre és mi volt annak oka; öröklött hipochondria, fekete epe, idegingerlékenység, alkatuk lomha, vagy heves volta, használtak nekik a nyugtató, oldó tisztítószerek, súlyos esetekben a bedörzsölés, fürdő, csillapító-, görcsoldó szerek és az ellentétes betegségek; az ópium és bor viszont senkinek sem használt, sőt ártott. Egyesek mindjárt, mások egy hónap után rendbejöttek: az egészségesek elkülönítése a betegektől, az idegnyugtató szerek, melyek nem okoztak lázt, voltak a legfontosabb gyógyszerek.