Benkő Sámuel: Miskolc város történeti-orvosi helyrajza (Borsodi Kismonográfiák 2. Miskolc, 1976)
gyen az orvoslás gyakorlásában, mint a tudományéban. Knips Macoppe ugyanis helyesen mondta orvosi aforizmáiban: Aki csak orvos szerfölött kevésre becsült és egyes emberek számára csupán szamár. Szükséges, hogy az orvos sohase szűnjön meg orvos lenni, és amiként a festő, aki letéve a festett világot, festőkönyvet, ereje felfrissítésére sétálgatva keresi a távlatot, a helyszínt, vagy a modellt, így az orvos is — mégha pihen is — mesterségén gondolkodjék, és a többi idegen tudományból csak azt sajátítsa el, amely az ő mestersége megvilágítására szolgál. Ne legyen az orvos polihisztor! A gyakran említett Percy így beszél: igényt tartani a tudományok egyetemességére, ez nem más, mint az önszeretet ostobasága, a mindentudás törekvése, vagy az, hogy mindenből tudjunk egy keveset, csak felületes szellemet és elbizakodott tudatlanokat hoz létre. Igen szépen hangzik, hogy az öszszes tudományok egymással kapcsolatosak: ez talán igaz is: mégis kétségen felül áll, hogy — miután valaki valamilyen tudományt felkarol, a láncoknak lesznek olyan szemei, amelyeket csak felületesen, s olyanok is, miket még érinteni sem szabad. Aki ugyanis — amint Baglivius mondja —, más tudományokat erősen hajhász, teljesen elejti a szerencsés gyógyítás zálogát. Mit használ az orvosnak, hogy a régi görögök ruházatáról, Achilles pajzsáról, a régi brahmanok süvegéről beszél, és más haszontalan dolgokról, ha közben meghal a beteg, akinek betegségéről olyan, ékes, olyan választékos okfejtéssel vitatkozott csak a minap. Stoll azt mondja az ilyen orvosról: Olyan orvos ez, aki mást csinál. XV. Lajosnak, aki megkérdezte, vajon valóban olyan képzett orvos-e Tronchin, ahogy elterjedt a híre, valaki így válaszolt: ez az orvos mindenhez ért, egy kicsit az orvostudományhoz is. Igen szépen hasonlítják össze az ilyen összehordott műveltséget a hadsereg alkalmatlan poggyászával, és a tudomány akadályának nevezik. Tehát az a valóban képzett orvos, aki — miután az orvostudományt jól megalapozta a segédtudományokkal, ki tudja használni mindazokat a különböző ismereteket, amelyeket külországbeli helyeken több tekintélyes kórházban szerzett, és mindazt egységbe gyűjti amit ott megtanítottak neki tudománya megvilágítására, és képes azokat gazdagítani tettekkel, helyénvaló megfigyelésekkel. Tegyük hozzá, hogy a jó orvos születik, az orvos tehetségét a természetnek valami szerencsés irányítása, veleszületett természetes hajlama határozhatja meg. Hiába van telve az orvos a filozófusok igen bőséges tanulmányaival, ha nincs ellátva valamiféle érzékkel, vagy azzal az éleslátással, amit az orvosok felismerő készségnek neveznek, sohasem fogja elnyerni az azonnali beleérzés képességét, ami azonnal feltárja a valóban képzett orvos előtt, hogy mit tegyen. Enélkül bizonytalanul ingadozik és az eszmék és tudományok sokasága miatt, amelyeket az emlékezetébe felhalmozott, tétovázva többé vissza nem hozható időt veszít el, későn készül el az orvosság — és bár nem öli meg a beteget, mégis hagyja meghalni. Hippocrates, bár kevés könyve volt, könnyű munkával valóban képzett orvos lett. Ezért mondta Baglivius, Hippocrates igen nagy tisztelője hallgatóinak:
