A Borsod-Miskolci közművelődési és múzeum egyesület 1906/7. évi évkönyve (Miskolc, 1909)

rajongóknak, kik lelkük szárnyaival, szívük lángoló idealizmusával vitték előbbre és dicsőségre nemzeti kultúránkat. És álljon itt e szerény emléktábla buzdításul és példaadásul a jövő nemzedéknek, akiknek hirdesse időtlen időkig, a mult idők, dicsőségek történetét és kulturhistóriánk e kiszakított lapjáról tanuljanak meg élni, munkálkodni a magyar kultúráért, nemzeti irodalmunk felvirágzásáért és a haza dicsőségéért. Hadak útja. — Történeti rege. írta s felolvasta 1908 február 9-én : TÓTH BENŐ. Zúg a szellő, szárnya lebben, Dobban a szív hevesebben, Szellő hangja, halk fuvalma Gyújtja lelkem régi dalra. Hun kezében a kard villan, Holt se nyugszik lenn a sírban. Hogy segítsen, mind föltámad, Útat vágni hős Csabának Napkeletre tart a kis nép, Úgy harcol, hogy el sem hinnéd, Attilának földje romban . . . Idegen az úr a honban ! Bércek ormán általlépve, Megpihen a vezér s népe. Megszámlálja hányan vannak, Kik írmagul fönnmaradnak. „Haj! megfogytunk jó vitézek! Tudnátok csak, hogy mit érzek! Itt e szép föld talpalatnyi . . . Ellenségnek kell-é hagyni?" Tizenötször ezren voltak, Kik Csabához hűn hajoltak. Háromezret őrségképen Ott hagyott a bérc tövében. A királyfi megfogadja, Veszni őket soh'se hagyja, Visszatér még segítségül, Bár a földnek legvégérűl. Ajkak nyíltak búcsúzásra, De nem örök megválásra. „Ti maradtok?" — „Hát ti mentek?" „Ős hazánkba mit izentek?"